„Figyelj rám, kedves fiam…” suttogta az apa, hangja alig hallható volt. Minden lélegzetvétel küzdelem volt. A betegség könyörtelenül elvette az erejét napról napra. A félhomályos szobában feküdt, törékenyen és fáradtan. Ádám számára csupán árnyéka volt annak az erős embernek, akit valaha ismert. Az apja mindig is az erő és az életöröm oszlopa volt. De most… „Fiam, kérlek, ne hagyd el Danit… Szüksége van valakire, aki vigyáz rá. Ő más, mint a többiek…”