Egy esős, szürke délutánon szembesültem férjem hűtlenségével, miközben anyám és anyósom is azt várják tőlem, hogy bocsássak meg neki. A lelkem darabokra hullott, miközben két generáció elvárásai és a saját érzéseim között őrlődöm. Vajon képes vagyok-e újra bízni, vagy örökre elveszett bennem valami?
Az élet néha olyan utakra terel minket, amelyeket sosem terveztünk bejárni. Egy házasságban találtam magam, amelyet nem a szerelem, hanem a szükség hozott létre. Emesével egy közös barátunk esküvőjén találkoztunk, röviden összekapcsolódtunk, majd külön utakon folytattuk. Hónapokkal később egy váratlan valósággal szembesültünk – terhes volt. Vonakodásunk ellenére a családi nyomás kevés választási lehetőséget hagyott nekünk.
22 évesen mentem férjhez Miklóshoz, abban a hitben, hogy egy életen át tartó boldogság vár ránk. Egy évig voltunk együtt, mielőtt összeházasodtunk és beköltöztünk a családja házába. Nem sejtettem, hogy ez a döntés olyan események sorozatához vezet, amelyek felforgatják az életemet. Akkoriban részmunkaidős állást és esti órákat próbáltam összeegyeztetni, és
Komoly tekintettel tette világossá szándékait. „A fiam nem a szolgád!” kiáltotta Emmának. „Szia, Katalin.”
Hónapokon át a családom és Márk családja is arra ösztönzött, hogy nézzek el az árulása felett a közös jövőnk érdekében. Úgy hitték, hogy a megbocsátás elengedhetetlen a családunk egységének megőrzéséhez. Az idő múlásával azonban nemcsak Márk hűségét kezdtem megkérdőjelezni, hanem a kapcsolatunk lényegét is. Ez az én történetem, Emília, ahogy küzdöttem a családi nyomással, Márk árulásával és azzal a kemény igazsággal, hogy vannak sebek, amelyek túl mélyek ahhoz, hogy begyógyuljanak. Ez egy önfelfedezés, elfogadás és a fájdalmas döntés útja, hogy elengedjem, még akkor is, ha ez bizonytalan jövővel jár.
Azt hittem, hogy a családi kötelékünk erős. Az anyósommal, Évával, békés kapcsolatot ápoltunk, tele kölcsönös tisztelettel és megértéssel. De minden megváltozott, amikor ragaszkodott hozzá, hogy költözzünk közelebb a fiához egy másik városba.
