Egyetlen pillanat alatt elvesztettem mindent, amit otthonnak hívtam, és ötvenhét évesen újra egy kollégiumi szobában találtam magam két idegen nővel. A múltam, a válásom, a csalódásaim mind ott ültek velem a szűk térben, ahol minden nap újabb konfliktusok, apró örömök és mély titkok kerültek felszínre. Vajon képesek vagyunk újra otthonra lelni, ha már minden elveszettnek tűnik?
Ma, a hatvanadik születésnapomon, minden megváltozott. A múltam árnyai visszatértek, miközben a családom, akiktől támaszt vártam, inkább akadályoznak, mint segítenek. Vajon lehet-e újrakezdeni, amikor mindenki csak nagymamának és nyugdíjasnak lát?
Egy esős őszi estén, amikor a családi vacsora helyett csak a csend ült az új házunkban, rájöttem, hogy az álmaink ára sokkal nagyobb, mint gondoltam. A feleségemmel közösen építettük fel a házat, de a boldogság helyett családi viszályok, ki nem mondott vágyak és visszafordíthatatlan döntések árnyékolták be mindennapjainkat. Ez az én történetem arról, hogyan veszíthetjük el egymást a legszebbnek hitt pillanatokban, és mit jelent valójában az otthon.
Negyven év barátság után rá kellett jönnöm, hogy Éva sosem volt igazán mellettem, csak addig, amíg hasznára voltam. A közös múlt, a családi ünnepek, a nevetések mind-mind más értelmet nyertek, amikor szembesültem azzal, hogy a kapcsolatunk inkább üzlet volt, mint őszinte barátság. Most, hogy egyedül maradtam, újra kell értelmeznem mindazt, amit a barátságról gondoltam.
Egy esős, szürke reggelen, miközben a konyhaasztalnál ültem, rájöttem, hogy egész életemben másokért éltem, de magamért sosem. A családom boldogságát mindig a sajátom elé helyeztem, de most, hogy már mindenki felnőtt és elment, csak az üresség maradt. Vajon túl késő újrakezdeni?
Balázs, egy 55 éves férfi, életének közepén találja magát, amikor új kollégája, Katalin belép az életébe, és megkérdőjelezi hosszú házasságát Lindával. Bár Katalin csak kicsit fiatalabb, mint a felesége, Balázs vele újra fiatalnak érzi magát. Ahogy fontolóra veszi, hogy elhagyja családját az új boldogság reményében, mérlegelnie kell, hogy megéri-e a kockázat az ő korában.
Amikor a párom váratlanul meghalt, a családja mindent elvett. Egyedül, negyvenes éveimben szembesültem a kemény valósággal. Senki sem törődött azzal, hogy küzdök az életem újjáépítéséért.
Az egyetemi éveink alatt találkoztam a férjemmel, és azt hittem, megtaláltam a lelki társam. Péter figyelmes és szerető volt, és a kapcsolatunk tökéletesnek tűnt. Az egyetem után megkérte a kezem, de úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk az esküvőt, hogy előbb megalapozzuk a karrierünket. 26 éves voltam, amikor végül összeházasodtunk. Most, 50 évesen, egyedül kell boldogulnom az életben.
