Egy budapesti kórházban dolgozó ápolónő vagyok, és egy idős asszony története örökre megváltoztatta a gondolkodásomat a családról és az elengedésről. A néni vidám, életigenlő volt, de egy váratlan családi látogatás után minden megváltozott. Azóta sem tudom kiverni a fejemből a kérdést: hogyan képes valaki hátat fordítani annak, aki felnevelte?
Egy viharos éjszakán, amikor minden elveszettnek tűnt, ráébredtem, hogy a csend néha többet mond minden szónál. Lányom, Eszter, ugyanazt a fájdalmat élte át, amit én is évekkel ezelőtt: elhagyta a szerelme, amikor megtudta, hogy gyermeket vár. Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg anyaként ott lenni mellette, amikor a világ hátat fordított neki – és hogyan találtunk egymásban újra reményt.
Édesanyám egyedül nevelt fel engem és a nővéremet, miután apám elhagyott minket egy másik nőért és a luxus életért. Évekig reménykedett, de végül el kellett engednie és továbblépnie. Egy éjszaka a testvérem családja megjelent az ajtómban, és a helyzetük valósága több volt, mint amit el tudtam viselni.
Hét éves koráig Emília látszólag normális életet élt szüleivel. De egy nap minden megváltozott. Egy iskolai nap után a nagynénje ment érte, nem az apja. Amikor hazaértek, Emília apja olyan hírt közölt vele, ami örökre megváltoztatta az életét.
Csendben ültünk, mindketten próbáltuk feldolgozni az életünkben hirtelen keletkezett űrt. A fiamat elhagyta a barátnője, engem pedig a párom. Egyikük sem volt elég tisztességes ahhoz, hogy szembenézzen velünk. Egy egyszerű üzenet vetett véget a 15 éves kapcsolatomnak. A fiam semmit sem kapott, csak csendet. Egyedül kellett összeszednünk a darabokat.
