Egy sötét, esős estén a nagypapám halála után lementem a pincébe, ahol egy régi ládát találtam. A benne lévő levelek és fényképek teljesen megváltoztatták a családomról alkotott képemet. Most már tudom, mennyi minden marad kimondatlanul a falak között, és mennyire nem ismerjük egymást igazán.
Az apám temetése után, egy szürke budapesti estén, anyámmal szemben ülve próbáltam összerakni mindazt, amit sosem mondtunk ki egymásnak. A gyerekkori leveleim, amiket magamnak írtam, újra felszakították a régi sebeket – a hiányt, az elhallgatott fájdalmakat, a csalódást. Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani annak, aki sosem volt igazán jelen az életünkben, vagy örökre csak csendben hordozzuk a törött szavakat?
