„Figyelj rám, kedves fiam…” suttogta az apa, hangja alig hallható volt. Minden lélegzetvétel küzdelem volt. A betegség könyörtelenül elvette az erejét napról napra. A félhomályos szobában feküdt, törékenyen és fáradtan. Ádám számára csupán árnyéka volt annak az erős embernek, akit valaha ismert. Az apja mindig is az erő és az életöröm oszlopa volt. De most… „Fiam, kérlek, ne hagyd el Danit… Szüksége van valakire, aki vigyáz rá. Ő más, mint a többiek…”
Ismét megpróbáltam elmagyarázni, hogy Nagynéni Éva nem maradhat egyedül a régi házában; költöznie kellene. Anyám 70 éves, és nekem is van saját családom, akikről gondoskodnom kell.
Amikor Nagypapa egészsége megromlott, válaszút elé kerültem. Apám szavai visszhangoztak a fejemben: „Nagypapa rád hagyta az örökségét, most a te kötelességed gondoskodni róla.” Nem sejtettem, hogy ez a felelősség próbára teszi majd a családi kötelékeinket.
Ismerjék meg Annát, egy 38 éves nőt Budapestről, aki mindig is azt hitte, hogy az idős családtagok gondozása egyszerű feladat. Gyakran hangoztatta véleményét arról, hogy az embereknek türelmesebbnek és szeretetteljesebbnek kellene lenniük idős szüleikkel szemben. Azonban amikor átvette a felelősséget saját édesanyja gondozásáért, gyorsan rájött, hogy feltételezései távol állnak a valóságtól.
Az egyetemi éveim alatt találkoztam a nagy szerelmemmel. Kapcsolatunk azonnal mély volt, és hamarosan közös jövőt képzeltem el vele. Az egyetem elvégzése után összeházasodtunk, egy kis, meghitt szertartást választva. Édesapám boldog volt, hogy ilyen boldognak látott. Ajándéka egy családi ereklye volt, áldásának szimbóluma. De amikor megbetegedett, a párom reakciója összetörte az álmaimat.
