Egy forró nyári délutánon, a budapesti kórház folyosóján ülve szembesültem azzal, hogy elveszítem azt az asszonyt, aki anyám halála után segített talpra állni. A történetem arról szól, hogyan lettem felnőtt egy idegen városban, és hogyan tanultam meg elengedni azt, akit második anyámként szerettem. Ez a búcsú nemcsak veszteségről, hanem háláról és újrakezdésről is szól.
Egy hideg januári reggelen, amikor a fiam már rég elhagyta a családot, én maradtam egyedül a menyemmel, Zsuzsával, aki mozdulni sem tudott. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, aki ápolja őt, és még kevésbé számítottam arra a hálára, amit tőle kaptam. Most tanácstalanul állok: hogyan fogadjam el ezt a váratlan szeretetet, miközben a múlt árnyai még mindig kísértenek?
Gyerekkorom óta figyeltem, ahogy édesanyám, Katalin, egyedül nevel minket, engem és a húgomat, Dórát, egy vidéki magyar kisvárosban. Mindig azon töprengtünk, hogyan tudnánk igazán megköszönni neki azt a rengeteg áldozatot, amit értünk hozott, miközben ő a helyi pékségben dolgozott hajnaloktól késő estig. Ez a történet arról szól, hogyan próbáltuk megtalálni a módját annak, hogy viszonozzuk mindazt, amit kaptunk tőle – és arról, hogy az élet néha egészen más válaszokat ad, mint amiket várnánk.
Az első fizetés mérföldkő, amely az ifjúkorból a felnőttkorba való átmenetet jelzi. Az 1960-as évek elején a fiatal Dávid számára ez a büszkeség és hála pillanata volt. Úgy döntött, hogy első keresetét édesanyjának, Máriának adja, mint szívből jövő gesztust. Évtizedekkel később egy váratlan felfedezés újra előtérbe hozza ezt a szeretetből fakadó cselekedetet, de nem a remélt megoldással.
