Egy évvel ezelőtt Magdi néni, a szomszédom ágynak esett, és azóta én segítettem neki mindenben. Ma végre kimondtam, hogy nem bírom tovább, és elmondtam neki, hogy a lánya is segíthetne. Most bűntudat és megkönnyebbülés keveredik bennem, miközben azon gondolkodom, vajon helyesen cselekedtem-e.
Az életem kívülről nézve rendezett: férj, gyerek, munka, saját lakás Zuglóban. De belül minden nap harcolok a ki nem mondott szavakkal, a családi elvárásokkal és azzal, hogy vajon tényleg ezt az életet akartam-e. Egyetlen este alatt minden felszínre tör – és döntenem kell, hogy tovább játszom a „minden rendben” szerepet, vagy végre kimondom az igazat.
Mindig is szerettem az unokáimat, de mostanra úgy érzem, hogy a menyem csak kihasznál, mintha csak egy ingyenes bébiszitter lennék. A családi feszültségek, a kimondatlan elvárások és a saját határaim keresése mindennap próbára tesznek. Vajon meddig lehet szeretetből tűrni, és mikor jön el az idő, hogy végre kimondjam: elég volt?
