Egyedülálló apaként, két kisgyermekkel, a kilakoltatás szélén álltam Budapesten. A reménytelenség és a szégyen érzése között vergődtem, míg végül a közösség ereje megváltoztatta az életünket. Ez a történet arról szól, hogyan találtam vissza a hithez és az emberekbe vetett bizalomhoz.
Egy nap rájöttem, hogy a sógornőm, Zsófi, hazudik a terhességéről, hogy elkerülje a munkát és a kilakoltatást. A családunkban kitört a káosz, miközben próbáltam megvédeni az igazságot, de közben mindenki ellenem fordult. Vajon megérte szembemenni a családdal az igazságért?
Hatvanéves vagyok, nyugdíjas tanár, és most először életemben érzem magam teljesen kiszolgáltatottnak. Egyetlen menedékem, a tóparti kis faházam elvesztése után elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, és szembeszállok azzal, aki mindezt okozta. Vajon meddig mehet el egy ember, ha mindent elveszít, ami fontos neki?
Evelin csendben ült gyermekkori otthonának nyikorgó fa lépcsőin, amely most már mások tulajdona, és csak távoli emlék. Az egykor élettel teli kert elvadult, akárcsak a jövőjét beárnyékoló bizonytalanság. Hogyan jutott el idáig az élet? Evelin mindig is az erő és a kedvesség oszlopa volt, aki rendíthetetlen szeretettel nevelte lányát, Lilit. Mégis, Lili váratlan kihívásai vezették Evelint ebbe a sebezhető pillanatba.
Amikor a párom váratlanul meghalt, a családja mindent elvett. Egyedül, negyvenes éveimben szembesültem a kemény valósággal. Senki sem törődött azzal, hogy küzdök az életem újjáépítéséért.
Egy szívtelen nagyapa kidobja fiát és csecsemő unokáját a házból, magukra hagyva őket a bizonytalan jövővel az utcán.
Kezdetben Anna és a férje, Péter költöztek hozzánk. Egy tágas és gyönyörű három hálószobás házunk volt, amely bőven elég helyet biztosított mindannyiunk számára.
