Egy esős novemberi délutánon megálltam a régi, kopott utcasarkon, ahol évek óta láttam ugyanazt az idős férfit. Mindig ott állt, mosolygott, integetett, mintha minden járókelőhöz tartozna egy darabja. Aznap végre megszólítottam, és amit megtudtam tőle, örökre megváltoztatta a gondolkodásomat az emberségről és a veszteségről.
Egy őszi reggelen találkoztam egy magányos fiúval a parkban, akinek története mélyen megérintett. Férjemmel, Péterrel úgy döntöttünk, hogy segítünk neki, de az út tele volt váratlan kihívásokkal. Ahogy néztem a fiút a hintán, éreztem a felelősség súlyát, ami megváltoztatta az életünket.
59 évesen, miután a férjem elhagyott egy fiatalabb nőért, újra kell építenem az életemet. A fájdalom és a magány közepette keresem a közösség támogatását és mások történeteit, hogy erőt merítsek a továbblépéshez. Ez a levél a kitartásról és az újrakezdésről szól.
Az emberekbe vetett rendíthetetlen bizalma gyakran elhomályosította az ítélőképességét. Személyiségének ez az oldala elszigeteltséget, félreértettséget és vonakodást okozott bennem, hogy megnyíljak.
