Hatvanadik születésnapomon egyedül maradtam, hiába készültem hetekig, mert a fiam és a menye nem jöttek el. Azt hittem, mindent megtettem értük: lakást adtam nekik, segítettem, ahol tudtam, de ők csak azt látták, hogy nem elég, amit kaptak. Ez a nap megtanított arra, hogy néha a legnagyobb áldozat sem elég, és talán ideje lenne magamat is szeretni.
Egyetlen döntés, hogy a szüleim után maradt lakást a lányomnak adtuk, mindent megváltoztatott. A családi béke helyett feszültség, irigység és kimondatlan sérelmek költöztek közénk. Most, amikor már alig beszélünk egymással, azon gondolkodom, vajon tényleg jót akartam-e, vagy csak elindítottam a családunk végzetes széthullását.
Egy nap alatt felfordult az életem, amikor a sógornőm, Dóra, elvárta tőlem, hogy ajándékozzak neki egy lakást. Anyám is mellé állt, és én a két tűz között találtam magam. Vajon meddig lehet megfelelni a családnak anélkül, hogy elveszíteném önmagam?
