Egy forró nyári délutánon robban ki a vita a nappalinkban, amikor lányom, Dóra, újabb szakkörre próbálja rávenni öccsét, Petit. Én, mint édesanya, tehetetlenül figyelem, ahogy a testvéri versengés és a családi elvárások lassan felemésztik a gyerekeimet. Vajon hogyan találhatom meg az egyensúlyt a támogatás és a túlzott nyomás között?
Nehéz szívvel írom ezeket a sorokat egy újabb fájdalmas találkozás után a lányommal. Elveszettnek érzem magam, és meg kell osztanom a történetemet. A férjem próbál vigasztalni, de a barátaink gyakran emlékeztetnek minket arra, hogy már saját élete van. A férje az, aki úgy tűnik, minden lépését irányítja—nem szívesen látott vejünk! Olyan, mintha elvesztettük volna őt miatta. Lányunk, aki egykor olyan közel állt hozzánk, most idegen.
32 évesen az orvosok azt mondták, hogy soha nem lehet gyermekem. A férjemmel, Péterrel összetörtünk. Aztán minden esély ellenére teherbe estem, és megszületett a lányunk. De ahogy felnőtt, az örömünk aggodalommá változott.
