Soha Nem Gondoltam Volna, Hogy A Szüleim Így Fordulnak Ellenem: Egy Magyar Nő Vallomása

– Már megint? – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben a villamos ablakán át bámultam a sötét, esős utcákat. – Zsuzsa, nem lehet, hogy te is túlreagálod? Mindig csak panaszkodsz, de sosem próbálod megérteni a férjedet.

A szívem összeszorult. Azt hittem, ha legalább most hazamegyek, anyám és apám megölelnek, mint régen, amikor gyerekként sírva rohantam hozzájuk egy-egy rossz nap után. Ehelyett most is csak azt éreztem, hogy idegen vagyok a saját családomban.

Aznap este Gábor – a férjem – dühösen csapta be maga mögött az ajtót. – Miért kell mindig mindenen fennakadnod? – kiabálta. – Nem lehetne egyszer az életben, hogy ne csinálj ügyet semmiből?

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, a konyhaasztalnál, kezemben a félig üres teáscsészével, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Gábor az utóbbi időben egyre türelmetlenebb lett velem. Minden apróságon összevesztünk: hogy miért nem főztem levest, miért nem vasaltam ki az ingét, vagy miért nem szóltam előre, hogy később jön haza. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy lassan eltűnök ebben a házasságban.

Aznap este végül összepakoltam néhány ruhát egy szatyorba, és elindultam a szüleimhez. Azt hittem, legalább ott meghallgatnak majd.

A ház előtt állva még egyszer felhívtam anyámat. – Anya, kérlek… csak egy éjszakára…

– Zsuzsa, menj vissza Gáborhoz! – mondta fáradtan. – Nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk. Apád is azt mondja, hogy túl érzékeny vagy. Egy házasságban kompromisszumokat kell kötni.

– De anya… – próbáltam még egyszer.

– Ne haragudj, de most nem tudunk segíteni. Menj haza! – és letette.

Ott álltam a sötétben, a hideg esőben, és néztem a bezárt ajtót. Az ablakban láttam apám árnyékát; biztosan hallotta a beszélgetést. De nem jött ki hozzám.

Végül visszamentem Gáborhoz. Ő már aludt, vagy legalábbis úgy tett. Másnap reggel úgy tettünk mindketten, mintha semmi sem történt volna.

A következő hetekben egyre inkább magamba zárkóztam. A munkahelyemen is feszültebb lettem; kolléganőm, Erika többször is megkérdezte: – Minden rendben otthon?

Hazudtam neki: – Persze, csak sok a munka.

De belül egyre jobban fájt minden szótlanság, minden elutasítás. Gáborral már alig beszéltünk egymással. A szüleimhez sem mentem többet; ők sem kerestek.

Egy vasárnap délután mégis összeszedtem magam, és átmentem hozzájuk. Anyám éppen főzött, apám a tévét nézte.

– Szia anya… – kezdtem halkan.

– Szia Zsuzsa – válaszolta hidegen. – Hogy vagytok Gáborral?

– Nem igazán jól… – mondtam ki végül. – Anya, én tényleg próbálkozom… de úgy érzem, senki sem ért meg.

Anyám letette a fakanalat és rám nézett: – Zsuzsa, nekünk is nehéz volt az elején apáddal. De sosem futottam el minden veszekedés után. Felnőtt nő vagy már! Tanulj meg alkalmazkodni!

– És ha már nem bírom tovább? Ha úgy érzem, elveszítem önmagam? – kérdeztem remegő hangon.

Apám fel sem nézett a tévéből: – Az élet nem habos torta, lányom.

Aznap este sírva mentem haza. Úgy éreztem, mintha mindenkinek csak teher lennék.

Aztán egy hét múlva Gábor újra kiabált velem egy jelentéktelen dolog miatt. Akkor először visszakiabáltam:

– Elég volt! Nem akarom ezt tovább csinálni!

Gábor döbbenten nézett rám. – Most komolyan gondolod?

– Igen! – mondtam ki végre magabiztosan.

Aznap este először éreztem azt, hogy talán mégis van bennem erő. Másnap elmentem egy pszichológushoz. Elmondtam neki mindent: a házasságomat, a szüleimet, az örökös megfelelési kényszert.

A pszichológus azt mondta: – Zsuzsa, jogod van ahhoz, hogy boldog légy. És jogod van ahhoz is, hogy nemet mondj arra, ami bánt.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Még mindig félek attól, mi lesz velem egyedül. De először érzem azt is: talán mégis képes vagyok változtatni az életemen.

Vajon tényleg én voltam mindig túl érzékeny? Vagy csak senki sem akarta meghallani az igazságomat? Ti mit tennétek a helyemben?