Újrakezdés ötven felett: Egy anya harca a boldogságért
– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel Dániel, miközben a konyhaasztalra csapta a bögréjét. A kávé kilöttyent, de egyikünk sem törődött vele. A szívem hevesen vert, mintha bűnt követtem volna el.
– Dániel, kérlek, hallgass végig – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett. – Nem arról van szó, hogy elfelejtem apátokat. De öt éve vagyok egyedül. Mihály megért engem. Jó vele beszélgetni, nevetni… újra élni.
Jessica csak némán ült, karba tett kézzel. A tekintete hideg volt, mintha idegen lennék számára. – Anyu, mi lesz, ha csalódsz? Mi lesz, ha csak kihasznál? – kérdezte végül halkan.
A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. Vajon tényleg ennyire naivnak tartanak? Vagy csak féltenek? Nem tudtam eldönteni. Az elmúlt három évben mindent megtettem értük: főztem, mostam, támogattam őket mindenben. Most viszont úgy érzem, mintha börtönbe zártak volna a saját szeretetük nevében.
Mihályt a nyugdíjas klubban ismertem meg. Ő is elvesztette a feleségét, és sokáig csak barátkoztunk. Egyik délután sétáltunk a Margitszigeten, amikor megfogta a kezem. Olyan természetes volt az érintése, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Aznap este először aludtam nyugodtan évek óta.
De most itt ülök a gyerekeimmel szemben, akik nem értik, miért akarok változtatni az életemen. – Nem akarom helyettesíteni apátokat – mondtam halkan. – De nekem is jogom van boldognak lenni.
Dániel felállt. – Neked jogod van? És nekünk? Mi lesz velünk? Mi lesz az ünnepekkel? Hova tartozunk majd?
A kérdései jogosak voltak. Hiszen én is féltem attól, hogy valami végleg megváltozik. De már nem bírtam tovább az ürességet. A ház túl nagy lett, a csend túl hangos.
Aznap este Mihály hívott. – Hogy ment? – kérdezte aggódva.
– Rosszul – sóhajtottam. – Úgy érzik, elárulom őket.
– Adj nekik időt – mondta csendesen. – Én is átmentem ezen a lányaimmal. De végül megértették: az ő boldogságuk nem zárja ki az enyémet sem.
Sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi karácsonyok: Zoltánnal együtt díszítettük a fát, a gyerekek nevetése betöltötte a lakást. Most minden más lett. Vajon önző vagyok, ha újra szeretni akarok?
Másnap reggel Jessica keresett meg. – Anyu… – kezdte bizonytalanul –, félek attól, hogy elveszítelek. Ha Mihály fontosabb lesz nálunk…
Átöleltem. – Soha nem lesztek kevésbé fontosak. De nekem is szükségem van valakire.
A következő hetek feszültségben teltek. Dániel kerülte Mihályt; Jessica próbált nyitni, de láttam rajta a bizonytalanságot. Egy vasárnap meghívtam Mihályt ebédre. A levegő szinte vibrált az asztal fölött.
– Mihály bácsi, maga tényleg szereti anyánkat? – kérdezte Dániel váratlanul.
Mihály nem jött zavarba. – Igen, nagyon szeretem. És tisztelem Zoltánt is, tudom, milyen fontos volt önöknek.
Csend lett. Jessica könnyes szemmel nézett rám. – Csak azt akarjuk, hogy boldog legyél…
Aznap este először éreztem reményt. Talán mégis lehet közös jövőnk.
De nem mindenki örült az újrakezdésnek. A szomszéd Marika néni összesúgott másokkal: „Látod azt az Emőkét? Alig halt meg a férje, máris másik férfi oldalán…”
Fájtak ezek a szavak, de Mihály mindig azt mondta: „Az emberek beszélnek, de csak te tudod, mi tesz boldoggá.”
A legnehezebb mégis az volt, amikor Zoltán sírjánál jártam. Letérdeltem a hideg márvány elé.
– Bocsáss meg nekem… – suttogtam könnyek között. – Nem felejtelek el soha. De élnem kell tovább.
Most itt ülök a nappaliban Mihállyal kézen fogva. A gyerekeim lassan elfogadják őt; már együtt tervezzük a karácsonyt is.
De néha még mindig elbizonytalanodom: vajon helyesen döntöttem? Lehet-e egyszerre hűségesnek maradni a múltamhoz és nyitottnak lenni az újra?
„Ti mit tennétek a helyemben? Van jogunk újrakezdeni akkor is, ha ezzel fájdalmat okozunk azoknak, akiket szeretünk?”