Egyik este, amikor a férjemmel, Gáborral vacsoráztunk, anyósom, Márta váratlanul bejelentette, hogy hozzánk szeretne költözni. Azóta minden napunk egy érzelmi hullámvasút: Márta egyre inkább eljátssza a magányos, beteg asszony szerepét, miközben én úgy érzem, csak figyelemre és törődésre vágyik. Vajon tényleg ennyire elesett, vagy csak manipulál minket?
Két éve veszítettem el a férjemet, Gábort, és azóta az anyóson minden nap emlékeztet rá, hogy csak akkor tisztelem igazán az emlékét, ha örökre egyedül maradok. Két kisgyerekkel próbálok új életet kezdeni, de minden lépésemnél bűntudatot ébreszt bennem. Vajon tényleg önzőség lenne, ha újra boldog akarnék lenni?
Egy viharos estén, férjem halála után, a mostohagyermekeim kizavartak abból a házból, ahol tíz évet töltöttem. Elveszettnek, dühösnek és megalázottnak éreztem magam, de végül ráébredtem, hogy a legnagyobb veszteségből is lehet új életet építeni. Ez az én történetem az újrakezdésről, barátságról és arról, hogy sosem késő megtalálni a saját utunkat.
Mária vagyok, egy zuglói nő, aki férje elvesztése után évekig a magány árnyékában élt, miközben rettegett attól, mit gondolnak róla mások. Minden megváltozott, amikor megismertem Andrást, aki miatt szembe kellett néznem a családom előítéleteivel és a saját félelmeimmel. Ez az én harcom a boldogságomért, még akkor is, ha úgy tűnt, mindenki ellenem van.
Egyedülálló anyaként, harmincas éveimben, férjem elvesztése után próbáltam újra boldog lenni. Amikor végre rátaláltam a szerelemre, lányom ultimátuma mindent megkérdőjelezett. Vajon lehet-e egyszerre jó anya és boldog nő?
Ötvenhárom évesen, özvegyen, nyugdíjasként próbálok új életet kezdeni, de a gyerekeim ellenállása mindent megnehezít. Megismerkedtem Mihállyal, aki szintén elvesztette a párját, és úgy érzem, újra boldog lehetnék. Vajon jogom van-e a saját boldogságomhoz, ha ezzel megbántom a gyerekeimet?
