Miután az apósom meghalt, anyósom beköltözött hozzánk – de 55 évesen tényleg ennyire tehetetlen lenne?

– Gábor, most már tényleg nem bírom tovább! – csattantam fel, miközben a konyhapultnál álltam, és a kezem remegett a fakanálban. Márta, az anyósom, a nappaliban ült, és a tévét bámulta, de minden mozdulatából sugárzott a sértett magány.

– Légy türelmesebb, Zsófi – sóhajtott a férjem, miközben a tányérját tolta arrébb. – Anyám most veszítette el apámat, nehéz neki.

– De Gábor, 55 éves! Nem egyedülálló, idős asszony, aki már semmire sem képes. Mióta itt van, mintha minden apróságban segítségre szorulna. Tegnap még a mosógépet sem tudta bekapcsolni, pedig otthon is ugyanilyen volt.

Gábor csak a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Aznap este, amikor Márta először bejelentette, hogy hozzánk szeretne költözni, még sajnáltam. Az apósom, Laci bácsi, hirtelen halt meg egy szívinfarktusban, és Márta teljesen összetört. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem a gyász, hanem valami más mozgatja őt.

Egyik este, amikor Gábor már aludt, Márta bejött a konyhába, ahol éppen teát főztem.

– Zsófikám, nem tudnál segíteni? Nem találom a gyógyszerem – mondta, miközben a kezét tördelte.

– Melyiket, Márta néni? – kérdeztem, de már tudtam, hogy valószínűleg csak beszélgetni akar. Az orvosságai mindig ugyanott vannak, a fürdőszobai polcon.

– Tudod, olyan egyedül érzem magam – sóhajtotta. – Gábor is annyit dolgozik, te is elfoglalt vagy. Néha úgy érzem, mintha nem is lennék fontos senkinek.

A szavai szíven ütöttek, de közben dühített is. Hiszen mindent megtettünk érte: külön szobát rendeztünk be neki, főztem, mostam rá, még a kedvenc süteményét is megsütöttem. Mégis, mintha sosem lenne elég.

Másnap reggel, amikor Gábor elment dolgozni, Márta a konyhaasztalnál ült, és a telefonját nyomkodta. Amint beléptem, letette, és rám nézett.

– Zsófi, nem tudnál elvinni a piacra? Olyan gyenge vagyok, nem merek egyedül menni.

– Persze, Márta néni – mondtam, de belül forrtam. Vajon tényleg ennyire elesett, vagy csak azt akarja, hogy körülötte forogjon a világ?

A piacon Márta minden ismerősének elmesélte, hogy most nálunk lakik, mert „egyedül már nem bírja”. Az egyik szomszéd, Ilonka néni, együttérzően megsimogatta a karját.

– Szegénykém, ilyen fiatalon özvegyen maradni… De jó, hogy a fiadék befogadtak!

Hazafelé Márta csendben ült mellettem az autóban, de a tekintete mindent elárult: elégedett volt, hogy mindenki sajnálja.

Aznap este, amikor Gábor hazaért, Márta rögtön panaszkodni kezdett.

– Fiam, olyan rosszul vagyok, egész nap fájt a fejem. Zsófi persze segített, de hát nem akarom őt terhelni…

Gábor aggódva nézett rám, én pedig éreztem, hogy kezd elegem lenni ebből a játszmából.

– Anyu, ha rosszul vagy, menjünk orvoshoz – mondta Gábor.

– Nem kell, csak egy kis pihenés… – sóhajtotta Márta, majd látványosan a homlokához kapott.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Vajon tényleg ennyire magányos, vagy csak figyelmet akar? Miért érzem úgy, hogy kihasznál minket?

Egy hét múlva Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, hogy kegyetlen vagyok, én pedig azt, hogy Márta manipulál minket.

– Te nem érted, mit jelent elveszíteni valakit! – kiabálta Gábor.

– De azt sem érted, hogy anyád nem beteg, csak unatkozik! – vágtam vissza.

Aznap este Márta csendben ült a szobájában, de hallottam, hogy sír. Bűntudatom volt, de közben dühös is voltam. Miért kell nekem mindent elviselnem?

Pár nap múlva, amikor Márta a kertben ült, odamentem hozzá.

– Márta néni, nem gondolta, hogy valami elfoglaltságot keres? Klub, barátnők, valami hobbi…

– Minek? Már semmihez nincs kedvem. Régen Laci bácsival mindent együtt csináltunk. Most már csak teher vagyok.

– Nem teher, de nem is kell mindent nekünk megoldani – mondtam halkan.

Márta rám nézett, és először láttam rajta, hogy tényleg szenved. De még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mennyire őszinte.

Azóta minden nap küzdök magammal. Vajon tényleg ennyire elesett, vagy csak figyelemre vágyik? Meddig kell nekünk mindent feláldozni érte? És vajon én vagyok az önző, ha ezt már nem bírom tovább?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel a szüleinkért, és mikor kell végre magukra találniuk?”