Két szív, egy döntés: Egy anya vallomása a szerelem és a család között

– Anya, ha ő még egyszer belép ebbe a lakásba, én elköltözöm! – kiáltotta Dorka, miközben könnyek csillogtak a szemében. A szívem összeszorult, ahogy ott állt előttem, karba tett kézzel, dacosan, mintha az egész világ ellenem fordult volna. A konyhaasztalon még ott gőzölgött a húsleves, amit együtt főztünk vasárnap délelőtt, de az illata most hirtelen émelyítővé vált.

Nem így képzeltem el az életemet. Amikor Gáborral tizenöt évvel ezelőtt összekötöttük az életünket, azt hittem, minden rendben lesz. Együtt vettük meg ezt a kis lakást Zuglóban, ahol Dorka is született. Aztán Gábor egy reggel nem ébredt fel. Szívroham – mondta az orvos. Én pedig ott maradtam harminchárom évesen, egyedül egy tízéves kislánnyal.

Az első évben csak túléltem. Minden reggel felkeltem, elvittem Dorkát az iskolába, dolgoztam a könyvelőirodában, este főztem, tanultunk együtt, aztán sírtam a fürdőszobában, hogy ne lássa. Dorka is sírt néha, de ő inkább magába zárta a fájdalmát. Aztán lassan megtanultunk együtt élni a hiánnyal. A barátnőim szerint erős vagyok, de én csak azt éreztem: nincs más választásom.

Aztán tavaly tavasszal megismertem Pétert. Egy ügyfél volt az irodában, és amikor először rám mosolygott, valami megmozdult bennem. Hónapokig csak beszélgettünk, aztán elhívott egy kávéra. Olyan volt vele lenni, mintha újra lélegezni tudnék. Először bűntudatom volt – mintha Gábort árulnám el –, de Péter türelmes volt. Megvárta, amíg készen állok bemutatni Dorkának.

Az első találkozásuk kínos volt. Péter próbált viccelődni, Dorka csak morcosan nézett rá. Próbáltam oldani a feszültséget, de minden szó nehezebbnek tűnt a levegőben. Azóta sem lett jobb. Dorka egyre zárkózottabb lett, és amikor Péter nálunk aludt egy hétvégén – először azóta, hogy Gábor meghalt –, Dorka egész nap nem szólt hozzám.

Most pedig itt állunk: Dorka ultimátumot adott. Vagy ő, vagy Péter. A szívem kettészakad.

– Dorka, kérlek… – próbáltam közelebb lépni hozzá.
– Nem érdekel! Nem akarom látni! Apa helyett akarod hozni? Soha nem lesz olyan! – kiabálta.
– Nem akarom helyettesíteni apádat… Péter nem veszi el tőled az emlékét…
– De elveszi tőlem téged! – zokogta.

Azt hittem, ha elég türelmes vagyok, Dorka elfogadja majd Pétert. Hogy idővel megszokja: anya is lehet boldog. De most úgy érzem, minden nap csak távolabb kerülünk egymástól.

Aznap este Péter hívott.
– Hogy vagytok? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… – suttogtam. – Dorka… nagyon nehéz neki.
– Értem. Ha kell, visszalépek… Nem akarom tönkretenni a kapcsolatotokat.
– Nem erről van szó… Csak… félek, hogy bármit választok, valakit elveszítek.

Péter csendben maradt. Tudtam, hogy szereti Dorkát is – legalábbis próbálja –, de ő sem tudja átérezni azt a fájdalmat, amit mi ketten hordozunk.

Másnap reggel Dorka nem szólt hozzám. Csak felkapta a táskáját és becsapta maga mögött az ajtót. Aznap egész nap nem tudtam koncentrálni a munkára. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette.
– Mi van veled? Olyan sápadt vagy.
– A lányom… – kezdtem volna magyarázni, de elakadt a hangom.
– Tudod… az én fiam is kiborult, amikor új párom lett – mondta halkan Zsuzsa. – De idővel elfogadta. Adj neki időt!

De mi van, ha Dorkának nem elég az idő? Mi van, ha örökre elveszítem?

Este leültem Dorka ágya szélére.
– Kicsim… beszélhetnénk?
Dorka hátat fordított nekem.
– Nem akarok beszélni.
– Tudom, hogy fáj… Nekem is fáj minden nap apád hiánya. De attól még szerethetünk mást is…
– Te szereted őt? – kérdezte halkan.
– Igen… Szeretem Pétert. De téged is szeretlek. Mindennél jobban.
– Akkor miért nem elég neked én? – suttogta.

Nem tudtam mit mondani erre. Csak simogattam a haját, és csendben sírtam mellette.

Hetek teltek el így: feszültségben, kimondatlan szavakkal. Péter egyre ritkábban jött át; láttam rajta is a bizonytalanságot. Egy este azt mondta:
– Nem akarok akadály lenni köztetek. Ha kell… elengedlek.
De én sem akartam lemondani róla. Hiszen jogom van boldognak lenni… vagy mégsem?

Egy vasárnap reggel Dorka váratlanul leült mellém a konyhában.
– Anya… ha tényleg szereted őt… akkor talán megpróbálhatom elfogadni – mondta halkan.
A szívem hevesen vert; remény és félelem keveredett bennem.
– Nem kell sietned… csak azt szeretném, ha tudnád: mindig te leszel az első nekem.
Dorka bólintott; láttam rajta, hogy még messze vagyunk a békétől, de talán van remény.

Most itt ülök az ablakban és nézem a tavaszi esőt. Vajon lehet egyszerre jó anya és boldog nő? Vagy mindig választani kell? Ti mit tennétek a helyemben?