Anyám kulcsai – Egy családi titok súlya
– Miért nem adod oda anyunak a kulcsot? – Gábor hangja fáradtan visszhangzott a konyhában, miközben a reggeli kávéját kavargatta.
A kanapén ültem, a kezem remegett a bögrém körül. A nap már magasan járt, de bennem még mindig ott lüktetett az éjszakai álmatlanság.
– Nem értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni – folytatta Gábor. – Az anyád csak segíteni akar. Ha lenne kulcsa, nem kellene mindig várnia ránk, ha átjön.
Lenyeltem a választ. Hányszor próbáltam már elmagyarázni neki? Hányszor mondtam el, hogy anyám, Ilona, nem olyan, mint más anyák? Hogy a segítség nála sosem önzetlen? Hogy minden szívesség ára van?
Gyerekkoromban Ilona minden ajtót nyitva tartott – de csak azért, hogy mindent lásson, mindent halljon. Ha a szobámban sírtam, bejött szó nélkül. Ha nevettem a testvéremmel, bejött szó nélkül. Mindig ott volt, mindig figyelt. Apám, László, akkoriban még egy nagy budapesti ügyvédi irodában dolgozott. Mindenki tisztelte őt – kivéve otthon. Ott csak Ilona számított.
– Nem akarom ezt újra megbeszélni – suttogtam végül.
Gábor letette a kanalat. – De hát mi bajod van vele? Szerintem kedves asszony.
Felnevettem. Keserűen. – Persze, mert veled mindig kedves. Veled mindenki kedves.
A csend köztünk hirtelen sűrű lett. Gábor elfordult, én pedig éreztem, ahogy újra összeszorul a torkom. Vajon tényleg én vagyok túl érzékeny? Túl gyanakvó?
Aznap délután Ilona felhívott.
– Kislányom, mikor jöhetek át? – kérdezte azonnal.
– Most nem alkalmas – mondtam gyorsan.
– Már megint? Miért vagy ilyen rideg velem? Régen örültél nekem.
Nem válaszoltam. Csak hallgattam a vonal túloldalán a sóhaját.
– Tudod, hogy csak segíteni akarok. Ha lenne kulcsom, nem zavarnálak folyton telefonon.
– Nem lesz kulcsod – mondtam halkan.
A hangja megkeményedett. – Ezt Gábor mondta neked? Vagy te akarod így?
– Én akarom így.
Letette. Nem búcsúzott el.
Este Gábor újra szóba hozta.
– Anyád felhívott engem is – mondta csendesen. – Sírva mondta, hogy kizárod az életedből.
Felálltam az asztaltól. – Nem érti meg senki? Nem akarom újra átélni azt, amit gyerekként! Nem akarom, hogy mindenbe beleszóljon! Nem akarom, hogy bármikor bejöjjön hozzánk! Ez a MI otthonunk!
Gábor rám nézett. – De hát ő az anyád…
– Igen – mondtam sírva –, de sosem volt igazán az.
Aznap éjjel nem aludtam. Felidéztem azokat az éveket, amikor Ilona minden titkomat kifürkészte: amikor elolvasta a naplómat; amikor megtiltotta, hogy barátnőmhöz menjek; amikor apám csendben tűrte mindezt. Amikor egyszer elmondtam neki, mennyire bánt Ilona viselkedése, csak annyit mondott: „Anyád tudja, mi a jó neked.”
Most itt vagyok harmincöt évesen, és még mindig attól félek, hogy elveszítem magam mellette.
Másnap reggel Gábor egy cetlit hagyott az asztalon: „Beszéljünk este.”
Egész nap gyomorgörccsel vártam haza. Amikor belépett az ajtón, láttam rajta: ő is fáradt.
– Sajnálom – kezdte –, nem akartalak sarokba szorítani. Csak… nekem sosem volt ilyen problémám a szüleimmel.
Leültem mellé. – Tudom. De én… én félek tőle. Félek attól, hogy ha beengedem az otthonunkba, újra elveszítem az irányítást az életem felett.
Gábor megfogta a kezem. – Akkor ne adj neki kulcsot. De beszéljünk róla együtt vele is. Hogy értse meg: ez most már a te döntésed.
Bólintottam. De tudtam: Ilona sosem fogja elfogadni ezt a határt.
Pár nap múlva leültünk hárman egy kávézóban. Ilona először mosolygott, de amikor elmondtam neki döntésemet, az arca megkeményedett.
– Hát ennyit jelentek neked? – kérdezte hidegen.
– Anya… szeretlek. De most már saját családom van. Szükségem van határokra.
Ilona felállt. – Ezt még megbánod – mondta halkan.
Azóta ritkábban keres. Néha bűntudatom van. Néha megkönnyebbülök.
Vajon tényleg önző vagyok? Vagy végre kiállok magamért? Ti mit tennétek a helyemben?