„Anyám, mikor költözöl már idősek otthonába?” – Egy anya harca a fia szeretetéért és a saját otthonáért
– Anyám, komolyan mondom, nem lehet ezt így tovább csinálni! – hallottam meg Gergő hangját a nappaliból, miközben a konyhában mosogattam. Megálltam egy pillanatra, a víz csorgott a kezemből, és csak figyeltem. – Már rég ideje lenne egy rendes helyre költöznöd, ahol vigyáznak rád. És a ház… hát, az is jobb kezekben lenne nálam.
A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. A fiam, akit egyedül neveltem fel, most arról beszél, hogy ideje lenne engem eltávolítani az otthonomból. A házunkból. Ahol minden emlékünk él.
Gergő mindig is nehéz természet volt. Kicsinek még minden rendben volt vele – együtt jártunk a játszótérre, meséket olvastam neki esténként. De tizenhárom évesen valami megváltozott. Rossz társaságba keveredett, elkezdett lógni az iskolából, és egyre kevesebbet beszélt velem. Az apja, László, próbált szigorú lenni, de csak még jobban elidegenítette magától. Végül László elment – azt mondta, nem bírja tovább ezt a légkört. Egyedül maradtunk Gergővel.
Akkoriban azt hittem, ha elég szeretetet adok neki, minden rendbe jön. De Gergő csak bezárkózott. Nem akart továbbtanulni, nem érdekelte semmi. Dolgozni is csak hébe-hóba vállalt valamit: pizzát hordott ki, aztán egy hónap múlva már nem ment vissza. Mindig volt valami kifogás.
Most harmincnégy évesen még mindig velem él. Néha úgy érzem, mintha két idegen lakna ebben a házban. Én próbálok főzni rá, mosni rá – ő pedig csak morog valamit, ha szóba hozom a jövőt.
Aznap este nem bírtam tovább. Bementem a nappaliba.
– Gergő! Hallottam mindent – mondtam remegő hangon.
Ő felpattant a kanapéról, zavartan nézett rám.
– Anya… ez nem úgy van…
– Dehogynem! Azt mondtad, jobb helyen lennék egy otthonban! És hogy a házat is át kéne írni rád!
– Nézd… – kezdte –, csak aggódom érted. Egyedül vagy itt egész nap. Mi lesz, ha elesel? Vagy ha valami bajod lesz?
– Ne aggódj értem! Inkább magad miatt aggódj! Mikor fogsz végre felnőni?
A szavak kiszakadtak belőlem. Gergő arca elvörösödött.
– Tudod mit? Elegem van ebből! Mindig csak azt hallgatom, hogy semmirekellő vagyok! Talán tényleg jobb lenne mindkettőnknek, ha külön élnénk!
Aznap éjjel alig aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: az első nap az óvodában, amikor sírva bújt hozzám; az első biciklizés; az utolsó közös karácsony Lászlóval. Hol rontottam el? Mit kellett volna másképp csinálnom?
Másnap reggel Gergő nem szólt hozzám. Csak felkapta a kabátját és elment. Egész nap vártam haza – hiába.
A szomszédasszonyom, Marika néni kopogott át délután.
– Lili, minden rendben? Olyan sápadt vagy ma…
Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.
– Tudod, drágám, az én fiam is ilyen volt. De aztán egyszer csak megváltozott… Talán Gergőnek is idő kell.
De nekem már nincs időm várni. Hatvanhat éves vagyok. A nyugdíjam épphogy elég a rezsire és az élelmiszerre. A ház az egyetlen biztos pont az életemben – és most attól is félnem kell?
Este Gergő végre hazajött. Leült mellém az asztalhoz.
– Anya… beszélhetünk?
Bólintottam.
– Sajnálom, hogy így beszéltem veled tegnap. Csak… félek attól, hogy egyszer tényleg történik veled valami, és én nem tudok segíteni.
– Akkor miért akarod elvenni tőlem az otthonomat? – kérdeztem halkan.
– Nem akarom elvenni… csak… ha egyszer már nem leszel itt, legalább ne legyen gondom a papírokkal…
Sírtam. Nem szégyelltem magam előtte. Ő is sírt.
Azóta próbálunk beszélgetni – de minden mondatban ott bujkál a félelem: vajon tényleg szeret még engem? Vagy csak a ház érdekli?
Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban zajlanak hasonló harcok? Hány anya retteg attól, hogy öregkorára magára marad – vagy épp attól fél, hogy saját gyereke fordul ellene?
Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon lehet még újra bízni egymásban? Vagy ez már örökre így marad közöttünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer már elárult?