Elengedni a Fiamat: Egy Anya Döntése a Saját Nyugalma Érdekében

– Anya, ezt most tényleg komolyan gondolod? – kérdezte Zsolt, a fiam, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel, a hangjában egyszerre sértettség és kétségbeesés. Mellette állt Dóra, a felesége, aki csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy visszavonjam az előbbi szavaimat.

A szívem majd’ megszakadt. A kezem remegett, ahogy a konyhapultra támaszkodtam. – Igen, Zsolt. Sajnálom. De nem bírom tovább. Szükségem van egy kis nyugalomra. – A hangom elcsuklott, de próbáltam erős maradni.

Nem így képzeltem el az öregedést. Mindig azt hittem, ha majd nyugdíjba megyek, végre lesz időm magamra, olvasni, kertészkedni, vagy csak csendben üldögélni a teraszon egy bögre kávéval. Ehelyett három éve újra anyaszerepbe kényszerültem, amikor Zsolt és Dóra elvesztették az albérletüket. Akkor azt mondtam: „Gyere haza fiam, itt mindig van helyed.” És tényleg így is gondoltam.

Az első hónapokban még örültem is nekik. Végre újra élettel telt meg a ház. Dóra finomakat főzött, Zsolt segített a kertben. De ahogy múlt az idő, egyre több lett a súrlódás. Dóra mindenbe beleszólt: hogyan mossam a függönyt, milyen kenyeret vegyek, sőt még abba is, hogy mikor locsoljam a muskátlit. Zsolt pedig egyre többet ült a számítógép előtt munka után, alig beszélgettünk. A házban állandó volt a feszültség.

Egyik este Dóra odajött hozzám a konyhába:
– Margit néni, nem lehetne, hogy ne rakja vissza mindig a poharakat más helyre? Így sosem találom meg őket.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a szégyen egyszerre. Ez az én házam! – gondoltam magamban. De csak annyit mondtam:
– Majd igyekszem odafigyelni.

Aztán jöttek az apróbb viták: ki mikor használja a fürdőt, ki mennyit fizet be a rezsibe, ki takarítja ki a közös helyiségeket. Egy idő után már nem volt kedvem hazajönni a piacról; féltem attól, milyen hangulat fogad majd.

A legrosszabb az volt, amikor Zsolt rám förmedt:
– Anya, Dóra is itt lakik már három éve! Nem lehetne egy kicsit alkalmazkodni hozzá?

Akkor éreztem először igazán idegennek magam a saját otthonomban.

Az utolsó csepp az volt, amikor egy vasárnap reggel Dóra bejelentette:
– Margit néni, gondoltuk, átalakítjuk egy kicsit a nappalit. Jobb lenne nekünk is egy dolgozósarok.

Ott ültem az asztalnál, kezemben egy félig üres kávéscsészével, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját házamban. A szavak maguktól jöttek:
– Azt hiszem, ideje lenne újra önálló életet élniük.

Most itt ülök egyedül a csendben. Nézem a régi családi fotókat: Zsolt kisgyerekként az ölemben, Dóra mosolyogva az esküvőjükön. Vajon rossz anya vagyok? Vajon önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Azóta minden nap azon gondolkodom: mi lett volna, ha tovább tűröm? Vajon Zsolt valaha megérti majd ezt? Vagy örökre haragudni fog rám?

A barátnőim szerint helyesen cselekedtem. „Margit, nem lehet mindig mindenkinek megfelelni!” – mondja Éva. De amikor este lefekszem aludni, csak azt hallom visszhangozni magamban: „Anya, ezt most tényleg komolyan gondolod?”

Néha úgy érzem, mintha kettészakadtam volna: egyik felem büszke arra, hogy végre kiálltam magamért; másik felem pedig gyászolja azt az anyát, aki mindig mindent odaadott volna a fiának.

Tudom, hogy Zsoltnak és Dórának nehéz lesz újra talpra állniuk – de talán nekem is jár egy kis béke az életem végén.

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg rossz anya vagyok azért, mert végre magamat választottam?