Anyám árnyékában – Egy megbékélés útja
– Miért nem hívod fel végre? – kérdezte Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kávéját kavargatta. A bögréje koppant az asztalon, ahogy letette, és a tekintete szinte átégetett.
– Nem tudom – suttogtam, miközben a telefonomat bámultam. Már három hónapja nem beszéltem anyámmal. Három hónapja, mióta az utolsó veszekedésünk után becsaptam magam mögött az ajtót, és azt mondtam: „Elég volt!”
Aztán csend lett. Olyan csend, amitől minden este összeszorul a mellkasom. Anyám hangja hiányzott, még akkor is, ha legtöbbször csak kritizált vagy aggódott értem. Azóta minden nap úgy telt el, mintha valami fontosat hagytam volna el otthon – egy kabátot, egy kulcsot, vagy talán a lelkem egy darabját.
Gábor nem értette ezt. Ő mindig is jóban volt a saját szüleivel, náluk a vasárnapi ebéd szent volt, és sosem emelték fel a hangjukat egymásra. Az én családomban viszont a szeretet gyakran kiabálásban és sértő szavakban öltött testet.
– Nem akarom újra átélni azt – mondtam halkan. – Mindig ugyanaz történik. Megpróbálok közeledni hozzá, ő pedig rögtön kritizálni kezd. Hogy miért nem lettem orvos, mint az unokatestvérem, hogy miért nem vagyok elég jó anya, feleség…
Gábor sóhajtott. – De most már te is anya vagy, Anna. Nem akarod, hogy Lili ismerje a nagymamáját? Nem akarod, hogy egyszer majd ő is megbocsásson neked, ha hibázol?
A szavai fájtak. Lili éppen az udvaron játszott a kutyánkkal, és néha felkacagott. Eszembe jutott, amikor én voltam kislány, és anyám ölében ültem a régi panelház erkélyén. Akkor még minden egyszerűnek tűnt.
Az utolsó veszekedésünk is Lili miatt robbant ki. Anyám szerint túl engedékeny vagyok vele, nem nevelem elég szigorúan. „Így csak elkényezteted!” – mondta, én pedig elvesztettem a türelmemet.
– Te sosem értettél meg engem! – vágtam hozzá dühösen. – Mindig csak azt nézed, mit csinálok rosszul!
Ő csak állt ott, könnyes szemmel. – Én csak jót akarok neked…
De akkor már nem érdekelt. Elrohantam.
Most viszont minden nap eszembe jutnak ezek a szavak. Vajon tényleg csak jót akart? Vajon én vagyok túl büszke?
Az éjszakák hosszúak lettek azóta. Néha álmodom anyámról: újra együtt főzünk karácsonykor, nevetünk valami régi családi történeten. Aztán felébredek, és rájövök, hogy mindez csak emlék.
Egyik este Gábor leült mellém a kanapéra.
– Anna, tudom, hogy nehéz. De ha most nem lépsz, lehet, hogy késő lesz. Az én nagymamám is így tűnt el az életemből…
A hangja megremegett. Ritkán láttam ilyennek.
Másnap reggel Lili rajzolt valamit: három alakot fogott kézen – őt, engem és egy idős nőt.
– Ez ki? – kérdeztem.
– A nagyi! – mondta mosolyogva.
A rajzot néztem sokáig. Vajon mennyit ért ebből Lili? Tudta-e, hogy miért nem látogatjuk már hónapok óta a nagymamát?
Aznap este elővettem a telefont. Hosszan bámultam anyám nevét a kijelzőn. A kezem remegett.
„Szia anya” – írtam végül egy üzenetet. „Hiányzol.”
Nem jött válasz azonnal. Az éjszaka közepén azonban rezgett a telefonom.
„Én is hiányzol” – írta vissza. „Beszélhetnénk?”
Másnap reggel találkoztunk egy kis kávézóban a város központjában. Anyám fáradtnak tűnt, mintha ő is kevesebbet aludt volna mostanában.
– Sajnálom – mondtam elsőként. – Sajnálom mindent.
Ő csak bólintott, majd megfogta a kezem.
– Én is sajnálom… Néha túl sokat várok el tőled. Csak féltelek.
Sírva nevettünk mindketten. Mintha hirtelen leomlott volna köztünk minden fal.
Azóta lassan építjük újra a kapcsolatunkat. Nem lett tökéletes – még mindig vannak viták –, de már tudunk beszélni egymással.
Néha azon gondolkodom: miért olyan nehéz kimondani azt az egy szót: „sajnálom”? Miért hagyjuk, hogy a büszkeségünk elválasszon attól, akit igazán szeretünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtok bocsátani annak, aki a legjobban megbántott?