Amikor az anyósom beköltözött hozzánk: Csak a haragja maradt a régi
– Hogy nézel ki, Anna? – csattant fel Margit néni, amint belépett az előszobánkba. A hangja ugyanaz volt, mint mindig: metsző, ítélkező, mintha minden egyes szóval egy újabb sebet akarna ejteni rajtam. Az ajtóban álltam, kezemben a kislányom, Zsófi kabátjával, és próbáltam nem visszavágni.
– Jó napot, Margit néni – mondtam halkan.
A férjem, Gábor csak zavartan toporgott mögöttem. Ő mindig is kerülte a konfliktust az anyjával, inkább rám hagyta a vitákat. Margit néni most másképp nézett ki: lefogyott, az arca beesett volt, a haja őszebb, mint valaha. De a tekintete – az a régi, szúrós pillantás – semmit sem változott.
– Hát, legalább rend van – jegyezte meg, miközben végignézett a nappalin. – De ez a függöny… ki választott ilyet?
Zsófi odaszaladt hozzá, de Margit néni csak egy futó pillantást vetett rá. A kislányom csalódottan visszahúzódott mellém.
Aznap este Gábor próbált beszélgetni vele.
– Anya, miért jöttél most hirtelen? Nem szóltál előre… – kérdezte óvatosan.
– Nem volt hová mennem – felelte Margit néni ridegen. – Az albérletemből kiraktak. Azt hittem, legalább ti befogadtok.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem hagyhatjuk az utcán, de minden porcikám tiltakozott ellene. Az emlékek újra és újra felbukkantak: amikor az esküvőnkön azt mondta Gábornak, hogy „jobb nőt is találhatott volna”; amikor Zsófi születése után azt suttogta nekem, hogy „reméli, legalább az unokája normális lesz”.
Az első éjszaka alig aludtam. Hallottam, ahogy Margit néni a konyhában matat, sóhajtozik, néha halkan sír. Másnap reggel már korán fent voltam, hogy ne kelljen vele találkoznom egyedül. De ő már ott ült az asztalnál, és bámult maga elé.
– Anna, te sosem értetted meg Gábort igazán – kezdte hirtelen. – Mindig csak magadra gondolsz.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem fáradtan.
– Ha nem lennél ilyen önző, talán boldogabb lenne melletted.
A kezem ökölbe szorult. Mély levegőt vettem.
– Margit néni, én mindent megteszek Gáborért és Zsófiért is. Ha valami bántja őket, az engem is bánt.
– Persze… – legyintett lemondóan.
A napok teltek. Margit néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan nevelem Zsófit, hogyan beszélek Gáborral. Egy este Gáborral összevesztünk – persze Margit néni miatt.
– Miért nem tudsz egy kicsit kedvesebb lenni vele? – kérdezte Gábor.
– Mert sosem volt kedves velem! – csattantam fel. – Mindig csak kritizál! Nem látod?
Gábor csak hallgatott. Láttam rajta a feszültséget: két tűz között őrlődött.
Egyik este Margit néni váratlanul megszólalt vacsora közben:
– Tudjátok… lehet, hogy már nem sokáig leszek itt.
Mindketten felkaptuk a fejünket.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Gábor aggódva.
– Az orvos szerint… rákos vagyok. Nem akartam mondani nektek. De most már mindegy.
A levegő megfagyott. Hirtelen minden haragom elszállt. Csak ültünk némán. Margit néni szemében könnyek csillogtak – először láttam ilyet tőle.
Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Vajon képes vagyok-e megbocsátani neki? Vagy legalább elengedni a múltat? Másnap reggel odamentem hozzá.
– Margit néni… ha szeretné, elmegyek magával az orvoshoz.
Rám nézett – most először nem ellenségesen.
– Köszönöm… Anna.
Az elkövetkező hetekben lassan változott valami közöttünk. Margit néni már nem szólt bele mindenbe; inkább csendben figyelt minket. Néha még mosolygott is Zsófira. Egy este együtt főztünk levest – ő tanított egy régi családi receptet.
De a múlt árnyai nem tűntek el teljesen. Egy veszekedés után Margit néni egyszer csak azt mondta:
– Tudod, Anna… irigyeltelek mindig is. Mert te olyan vagy Gábor számára, amilyen én sosem tudtam lenni az apjának.
Meglepődtem. Talán most először láttam benne az embert – nem csak az anyóst.
Margit néni végül nálunk maradt az utolsó hónapjaiban. Amikor elment, csendesen távozott: egy reggel már nem ébredt fel többé.
Most itt ülök a nappaliban, és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban bántottak minket? Vagy csak megtanulunk együtt élni a fájdalommal? Ti mit gondoltok erről?