Három szív, egy döntés – Egy anya harca a lehetetlennel
– Nem lehet! Nem lehet csak úgy lemondani egy gyerekről! – ordítottam rá az orvosra, miközben a szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. A kórházi neonfények kegyetlenül világították meg az arcomat, a könnyeim csíkokat hagytak a sminkemen. Ott ült velem szemben dr. Szabó, a nőgyógyászom, és mellettem anyám, aki már napok óta csak sírva nézett rám.
– Gianna, kérlek, gondold át! – szólt anyám remegő hangon. – A te életed is számít!
De én csak a hasamra tettem a kezem. Három apró élet dobogott bennem, három magyar kisbaba, akiknek még nevet sem adtunk. Az orvos szerint a szívem túl gyenge ehhez a terhességhez. Már tizenkét éve tudom, hogy veleszületett szívhibám van, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd emiatt kell választanom a gyerekeim között.
– Ha mindhármat megtartja, nagy eséllyel egyikük sem marad életben. És maga sem – mondta dr. Szabó halkan.
A férjem, Gábor nem volt ott azon a reggelen. Éjszakás volt a gyárban, ahol dolgozik. Amikor este hazaért, csak annyit mondott:
– Gianna, én nem akarom elveszíteni se téged, se a gyerekeket. De ha választani kell…
Nem tudtam rá nézni. Hogy lehet ilyet kérni egy anyától? Hogy döntsön: ki éljen és ki ne?
Az egész család széthullott körülöttem. Anyám minden nap könyörgött, hogy hallgassak az orvosokra. Apám csak csendben ült a konyhaasztalnál és bámulta a kávéját. A nővérem, Zsuzsa egyszerűen nem értette:
– Miért kockáztatod mindannyiunk életét? Mi lesz, ha meghalsz? Ki fogja felnevelni őket?
De én csak ültem a sötétben esténként, simogattam a hasamat és beszéltem hozzájuk:
– Maradjatok velem. Mindhárman. Anya harcol értetek.
A következő hetek rémálomként teltek. Minden nap újabb vizsgálatok, újabb rossz hírek. Egyik este Gábor összeomlott:
– Nem bírom tovább ezt az idegfeszültséget! – csapta be maga mögött az ajtót. – Mi lesz velünk, ha te már nem leszel?
Aztán egy este, amikor már azt hittem, mindenki elfordult tőlem, anyám leült mellém az ágyra.
– Tudod… amikor veled voltam terhes, nekem is azt mondták, hogy veszélyes lehet. De én nem adtalak fel. Talán ezért vagy ilyen makacs.
Elmosolyodtam a könnyeimen át. Talán tényleg tőle örököltem ezt az elszántságot.
A 28. hétig valahogy kihúztuk. Akkor azonban minden megváltozott. Egyik este erős fájdalmak törtek rám. Gábor hívta a mentőt. A kórházban azonnal császármetszést javasoltak.
– Gianna, most már nincs idő gondolkodni! – mondta dr. Szabó.
A műtő hideg volt és félelmetes. Csak annyit éreztem: félek meghalni. De még jobban félek attól, hogy valamelyikük nem éli túl.
Amikor magamhoz tértem, Gábor ott ült mellettem könnyes szemmel.
– Mindhárman élnek – suttogta.
Nem hittem el neki. Csak akkor mertem elhinni, amikor behozták őket inkubátorban: három aprócska magyar baba – Lilla, Bence és Dorka.
Az első hetek pokoliak voltak. Lilla légzése leállt kétszer is, Bencének vérátömlesztés kellett, Dorka pedig alig evett. Az orvosok minden nap azt mondták: „Ne reménykedjen túl sokat.” De én minden nap ott ültem mellettük az inkubátor mellett és meséltem nekik arról, milyen lesz majd otthon.
A család lassan visszatért mellém. Anyám minden nap főzött rám és Gáborra is. Zsuzsa is bejött egyszer-egyszer és hozott egy kis plüssmackót mindhárom babának.
Három hónap után végre hazavihettük őket. A lakásunk kicsi volt ugyan – egy panel Újpesten –, de tele szeretettel és reménnyel.
Most itt ülök az ablakban egy csésze hideg kávéval, nézem ahogy Lilla mosolyog álmában, Bence halkan szuszog és Dorka az ujjamat szorítja álmában.
Megérte? Megérte minden könnycsepp és minden perc rettegés? Nem tudom… De azt igen: soha nem tudtam volna másképp dönteni.
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig érdemes harcolni az álmainkért – még akkor is, ha mindenki más azt mondja: lehetetlen?