Anyósom árnyékában – Egy várandós nő harca a családi békéért

– Hát ezt nézd meg, Gábor! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezem a hasamon. – Már megint mennyi kenyeret eszik ez a lány! Nem csoda, hogy ilyen gyorsan hízol. Remélem, a gyerek nem lesz ilyen falánk.

A kés megállt a kezemben. A kenyérszelet felett remegtem. Gábor, a férjem, csak a telefonját nyomkodta, mintha nem is hallotta volna az egészet. A szívem összeszorult. Hónapok óta tűrtem Ilona néni beszólásait: hogy túl hangosan nevetek, hogy nem tudok rendesen főzni, hogy biztosan nem lesz belőlem jó anya. De most, ahogy a baba mocorgott bennem, valami eltört.

– Ilona néni, kérem, ne beszéljen így velem – szólaltam meg halkan, de határozottan. A hangom remegett, de nem a félelemtől, hanem attól az elfojtott haragtól, amit hónapok óta cipelve cipeltem.

Ilona néni felkapta a fejét. – Hogy beszélsz te velem? Én csak jót akarok neked! Ha nem bírod a kritikát, akkor hogy akarsz gyereket nevelni?

Gábor végre felnézett. – Anya, kérlek…

– Te is csak ülsz ott! – fordultam Gáborhoz. – Miért nem állsz ki mellettem? Ez már nem az első alkalom!

A csend sűrű volt, mint a tejbegríz. Ilona néni sértődötten felállt, és kiviharzott a konyhából. Gábor rám nézett, tekintetében zavartság és félelem keveredett.

– Ne haragudj… csak… tudod, milyen anyám. Nem akartam balhét.

– De én sem akarok balhét! – tört ki belőlem. – Csak azt szeretném, ha végre emberként bánna velem. Ha nem kellene minden nap attól félnem, mit fog mondani.

Aznap este alig szóltunk egymáshoz. Gábor egész este a tévét bámulta, én pedig a babaszobát rendezgettem. Minden plüssmackóban ott volt a remény, hogy majd jobb lesz – de minden polcon ott ült Ilona néni árnyéka is.

Másnap reggel Gábor elment dolgozni. Egyedül maradtam Ilona nénivel. A konyhában ültem, próbáltam olvasni egy könyvet a szoptatásról, de minden mondat összefolyt.

– Tudod – szólalt meg mögöttem Ilona néni –, én csak azt akarom, hogy Gábornak jó legyen. Az én fiam mindig rendes lányt érdemelt volna.

– Értem – mondtam halkan –, de én is szeretném, ha boldog lenne. És szeretném, ha engem is elfogadna.

Ilona néni leült velem szemben. – Az én időmben nem volt ilyen érzékenykedés. Az anyós szólt, a meny hallgatott.

– De most már más időket élünk – feleltem. – És én szeretném, ha a gyerekem olyan családban nőne fel, ahol tisztelik egymást.

Ilona néni elfordította a fejét. Láttam rajta: nem fogja könnyen adni magát.

Aznap délután Gábor korábban ért haza. Látta rajtam a feszültséget.

– Mi történt?

– Semmi különös – feleltem. – Csak beszélgettünk.

Gábor leült mellém az ágyra. – Sajnálom, hogy nem álltam ki melletted tegnap. Csak… mindig attól félek, hogy anya megsértődik és akkor minden rosszabb lesz.

– De nekem is fáj! – sírtam el magam végre. – Nem akarok minden nap sírni! Nem akarom, hogy a gyerekünk ezt lássa majd!

Gábor átölelt. – Megpróbálok beszélni vele…

Másnap reggel Gábor és Ilona néni leültek beszélgetni. Hallottam a hangjukat a nappaliból:

– Anya, kérlek… Ne bántsd tovább Katát. Ő lesz a feleségem és a gyermekem anyja.

– Én csak jót akarok nektek! De ha így érzitek…

A hangja megtört volt. Talán először éreztem benne valami őszinteséget.

Azóta eltelt két hét. Ilona néni visszafogottabb lett. Néha még mindig beszól egy-egy megjegyzést, de már nem olyan élesen. Gábor is többször kiáll mellettem. A baba hamarosan megszületik.

Minden este azon gondolkodom: vajon jól tettem? Vajon tényleg lehet változtatni egy egész élet berögzült mintáin? Vagy csak újabb sebeket okoztam mindannyiunknak?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Megéri kiállni magunkért akkor is, ha ezzel kockáztatjuk a családi békét?”