Barátság ára: Amikor a legjobb barátnőm elfordult tőlem

– Mondd meg őszintén, Éva, miért nem hívsz már fel? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kávém kihűlt előttem. A vonal másik végén hosszú csend volt. Csak a háttérben hallottam valami tévéműsort, mintha Éva nem is rám figyelt volna igazán.

– Mostanában annyi dolgom van, Zsuzsa – felelte végül. – Tudod, az unokák, a kert… Meg hát te is elfoglalt vagy.

Hazugság. Mindketten tudtuk. Az unokái már hónapok óta óvodában voltak napközben, a kertet pedig mindig is együtt gondoztuk tavasszal. Valami megváltozott köztünk, és én képtelen voltam rájönni, mi az.

Évával negyven éve ismertük egymást. Együtt kezdtünk dolgozni a Kossuth utcai könyvelőirodában még 1982-ben. Akkoriban minden reggel együtt ittuk a kávét a szürke irodai konyhában, és együtt nevettünk a főnökünk fura szokásain. Aztán jöttek az esküvők – előbb az övé, aztán az enyém –, gyerekek születtek, keresztelők, ballagások. Éva volt a fiam keresztanyja, én pedig az ő lányának segítettem az érettségire készülni. Azt hittem, ez a barátság örökké tart.

De valami elromlott. Talán akkor kezdődött, amikor tavaly ősszel nemet mondtam neki. Éva megkért, hogy segítsek neki elintézni egy örökségi ügyet – bonyolult papírmunkák, ügyvédhez járás –, de akkoriban anyám betegsége miatt minden időmet a kórházban töltöttem. Megmondtam neki őszintén: most nem tudok segíteni. Akkor még azt hittem, megérti.

Azóta egyre ritkábban keresett. Elmaradtak a közös kávézások, nem hívott át vasárnapi ebédre sem. A születésnapomon csak egy rövid üzenetet küldött: „Boldog születésnapot! Puszi: Éva.” Nem hívtam fel rögtön, mert azt gondoltam, biztos elfoglalt. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy régi bútordarab, amit félretettek.

A férjem, Laci próbált vigasztalni.
– Talán csak most ilyen időszaka van – mondta egyik este, amikor csendben sírtam a fürdőszobában. – Majd visszatalál hozzád.
De én már tudtam: ez nem csak időszakos dolog.

Egyik nap összefutottam Évával a piacon. Először úgy tett, mintha nem venne észre. De én odamentem hozzá.
– Szia! Rég láttalak – próbáltam mosolyogni.
– Szia – felelte hűvösen. – Sietek most.
– Minden rendben? – kérdeztem halkan.
– Persze. Csak… tudod… most más dolgok fontosak – mondta, és már ment is tovább.
Ott álltam a piaci forgatagban egyedül, kezemben egy csokor petrezselyemmel és egy üres érzéssel a mellkasomban.

Azóta sokat gondolkodom azon, mi történt velünk. Vajon tényleg csak addig voltam fontos Évának, amíg segítettem neki? Amíg elintéztem helyette a hivatalos ügyeket, vigyáztam az unokáira vagy meghallgattam a panaszait? Lehet, hogy sosem voltunk igazi barátok?

A lányom szerint túl sokat adtam magamból másoknak.
– Anya, te mindig mindenkinek segítesz – mondta egyszer. – De ki segít neked?
Nem tudtam válaszolni.

Egy este aztán felhívtam Évát utoljára.
– Szeretném tudni, mi történt köztünk – mondtam neki csendesen. – Hiányzol.
– Zsuzsa… Nem akarok erről beszélni – felelte fáradtan. – Mostanában úgy érzem, másra van szükségem.
– Másra? Mire gondolsz?
– Nem tudom… Csak… máshogy látom már a dolgokat.
Letette.

Azóta nem keresett. Néha még mindig várom, hogy megszólaljon a telefon vagy becsengessen hozzánk egy tál süteménnyel, ahogy régen tette. De tudom: ez már nem fog megtörténni.

Most újra kell tanulnom bízni az emberekben. Meg kell tanulnom nemet mondani anélkül, hogy attól félnék: elveszítem azt is, ami fontos nekem. Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy csak addig számítanak valakinek, amíg hasznára vannak?

Talán sosem tudom meg az igazságot Éva szívéről. De egy dolgot biztosan megtanultam: néha a legfájdalmasabb veszteség nem az, amikor valaki meghal vagy elköltözik – hanem amikor valaki egyszerűen lemond rólunk.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb továbblépni és új barátokat keresni?