„Anyós vagyok, nem bébiszitter” – Egy nagymama vallomása a csendben viselt terhekről

– Már megint késik, és persze egy szót sem szól – morogtam magamban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a faliórát bámultam. A kicsi, Bence, már rég elaludt a kanapén, Zsófi pedig a szőnyegen rajzolt csendben. Az órák csak teltek, és én egyre fáradtabb lettem. A telefonom rezgett: „Szia Mama, bocsánat, megint bent tartottak a munkahelyen. Tudnál még egy órát maradni?” – írta Dóra, a menyem. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Vajon észreveszi valaha is, hogy én is ember vagyok?

Amikor megszületett az első unokám, Bence, sírtam az örömtől. Akkor még minden új volt, minden mosolyuk ajándék. Dóra is más volt: hálás, kedves, mindig megköszönte, ha segítettem. De ahogy telt az idő, valami megváltozott. A segítség természetessé vált. Már nem kérdezte meg, hogy ráérek-e, csak közölte: „Mama, holnap reggel jövünk.”

Az első években még örültem is neki. Végre éreztem, hogy szükség van rám, hogy fontos vagyok. De mostanra már inkább tehernek érzem. Hatvanöt éves vagyok, a derekam fáj, a kezem remeg néha. Mégis minden nap ott vagyok náluk vagy ők nálam – mintha csak az lenne a dolgom, hogy mindig ugrásra készen álljak.

Egyik délután Dóra hazaért, és ahogy belépett az ajtón, már mondta is:
– Mama, holnap is tudsz jönni? Reggel nyolcra kéne menni a gyerekorvoshoz Zsófival.
– Dóra, én holnap orvoshoz megyek magam is – próbáltam halkan mondani.
– Jaj, de hát nem lehetne áttenni? Nekünk tényleg fontos lenne…

Ott álltam a konyhában, és úgy éreztem magam, mint egy tárgy. Mintha csak egy eszköz lennék az ő életükhöz. Nem kérdezte meg, hogy vagyok. Nem kérdezte meg, hogy bírom-e még.

A fiam, Gábor sem látja ezt. Ő mindig csak annyit mond:
– Anya, te úgyis szereted az unokákat! Neked ez öröm!
De vajon tényleg öröm az, ha már alig bírom? Ha minden napom arról szól, hogy mások igényeit lessem?

Egy este aztán kiborultam. Dóra épp későn jött értük.
– Dóra – kezdtem remegő hangon –, én már nem bírom ezt így tovább. Szeretem a gyerekeket, de nekem is kellene egy kis pihenés.
– De hát Mama… – nézett rám értetlenül –, mihez kezdenénk nélküled?
– Talán el kéne gondolkodnotok rajta – mondtam halkan.

Aznap este sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy önző vagyok-e. Hiszen annyi barátnőm panaszkodik arra, hogy alig látja az unokáit. Nekem meg itt vannak minden nap… De ez már nem szeretetből van így. Ez már kötelesség.

Másnap reggel Gábor hívott.
– Anya, Dóra mondta… Mi történt?
– Semmi különös – válaszoltam fáradtan –, csak elfáradtam.
– De hát te mindig olyan erős voltál!
– Most már nem vagyok az – suttogtam.

A következő hetekben próbáltak kevesebbet terhelni. De aztán minden visszatért a régi kerékvágásba. Egyik nap Dóra sírva hívott fel:
– Mama, kérlek! Zsófi beteg lett, nem tudom kire hagyni…
És persze mentem.

A barátnőim szerint ki kellene állnom magamért. De hogyan mondjam el annak, akit szeretek, hogy már nem bírom? Hogy félek attól a naptól, amikor majd tényleg nem tudok segíteni? Vajon akkor is szeretni fognak?

Sokszor ülök este egyedül a lakásban és azon gondolkodom: hol van az a határ szeretet és önfeladás között? Meddig lehet tűrni anélkül, hogy elveszíteném önmagam? Vajon hány nagymama él még így Magyarországon – csendben viselve a terheket?

Talán egyszer majd lesz bátorságom kimondani: „Elég volt.” De addig is maradnak ezek a csendes esték és a kimondatlan kérdések.

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt szeretet és kihasználás között?