Az ajándék, ami mindent megváltoztatott: Egy vacsora Budán, ahol széthullott a család

– Hogy gondoltad ezt, Gábor? – Réka hangja élesen hasított végig az elegáns étterem csendjén. A poharak megcsörrentek, a pincér zavartan hátrált egy lépést. Én csak ültem ott, a szívem hevesen vert, és próbáltam nem a tekinteteket keresni, amelyek most mind ránk szegeződtek.

Gábor zavartan nézett rám, mintha tőlem várna segítséget. – Csak… azt hittem, örülnél neki. Szeretsz főzni, nem? – próbálta menteni a helyzetet.

Réka szeme könnybe lábadt, de a hangja kemény maradt. – Szeretek főzni, de nem azért, mert nő vagyok! És főleg nem azért, mert te úgy gondolod, hogy nekem fejlődnöm kell ebben! Ez az ajándék… mintha azt mondanád: nem vagyok elég jó.

A levegő megfagyott az asztal körül. A háttérben halk zongoraszó szólt, de mintha minden hang elhalkult volna. Az én gyerekkoromban ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Anyám mindig azt mondta: „A család az első.” Ha valami bántott, lenyeltem. Most viszont itt ültem, és néztem, ahogy a fiam házassága repedezni kezd egy vacsoraasztalnál.

– Réka, kérlek… – szóltam halkan. – Biztos vagyok benne, hogy Gábor nem bántani akart.

– Tudom, hogy nem akart bántani – vágott közbe Réka –, de ez akkor is fáj. Mindig csak azt érzem, hogy elvárások vannak felém. Hogy legyek tökéletes feleség, tökéletes háziasszony… De mi van velem? Mi van azzal, amit én akarok?

Gábor arca elvörösödött. – Nem erről van szó! Csak… szerettelek volna meglepni valamivel, ami közös élmény lehet.

– Közös élmény? – nevetett fel keserűen Réka. – Te is jössz velem főzni?

– Igen… – motyogta Gábor.

Ekkor értettem meg: mennyire más világban nőttünk fel. Az én időmben egy ilyen ajándék kedves gesztus lett volna. Most viszont minden szó jelentőséget kapott. Minden mozdulat mögött elvárásokat és sérelmeket láttak.

A vacsora folytatódott, de már senki sem beszélt igazán. A pincér óvatosan tette le az ételeket, mintha attól félne, hogy egy rossz mozdulattal újabb vihart kavar. A desszerthez érve Réka felállt.

– Sajnálom – mondta halkan –, de nekem most mennem kell.

Gábor utána akart menni, de én megfogtam a kezét. – Hagyd most egy kicsit. Adj neki időt.

Ő csak bólintott, de láttam rajta: összetört. Én pedig ott ültem vele szemben, és azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Vajon miért lett ilyen nehéz egymást szeretni? Miért kell minden szónak ekkora súlya legyen?

Hazafelé menet Gábor csendben vezetett. Az ablakon túl Budapest fényei villogtak, de bennem csak sötétség volt.

– Anya… szerinted tényleg hibáztam? – kérdezte halkan.

– Nem tudom, fiam – sóhajtottam. – Talán mindannyian hibáztunk egy kicsit. Talán túl sokat várunk egymástól… vagy túl keveset mondunk ki.

Otthon Réka már nem volt ott. Az előszobában a kabátja hiányzott a fogasról. Gábor leült a kanapéra és a fejét a kezébe temette.

– Félek, hogy elveszítem őt – suttogta.

Leültem mellé és átöleltem. Az én anyám sosem ölelt meg így engem. Akkoriban nem beszéltünk érzésekről. Most viszont úgy éreztem, muszáj kimondani mindent.

– Nem fogod elveszíteni – mondtam neki –, ha hajlandó vagy meghallgatni őt. Ha hajlandó vagy tanulni abból, amit mond.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire megváltozott a világ? Vagy csak mi nem tudunk lépést tartani vele?

Másnap reggel Réka visszajött. Csendben ült le az asztalhoz.

– Beszélhetünk? – kérdezte Gábortól.

Én kimentem a konyhába, de hallottam minden szót.

– Sajnálom, hogy így reagáltam – mondta Réka halkan. – Csak… néha úgy érzem, nem értitek meg, mennyire nehéz megfelelni mindenkinek.

– Én is sajnálom – felelte Gábor –, hogy nem kérdeztelek meg előbb arról, minek örülnél igazán.

Csend lett. Aztán halkan nevetni kezdtek valamin. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

De tudtam: ez csak egy csata volt a sok közül. A generációk harca folytatódik továbbra is minden magyar családban.

Vajon tényleg ennyire nehéz egymást megérteni? Vagy csak félünk kimondani azt, ami igazán bennünk van?