„Miért hagytam el a várost? Egy év a férjem anyjánál”

– Már megint nem jól csinálod, Zsuzsa! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a reggeli rántottát próbáltam elkészíteni a kicsi, zsúfolt konyhában. – A tojást előbb fel kell verni, nem csak úgy beleütni a serpenyőbe! – folytatta, mintha legalábbis élet-halál kérdése lenne.

A kezem remegett, ahogy letettem a fakanalat. A férjem, Gábor, csak a telefonját nyomkodta az asztalnál, mintha semmit sem hallana. Pedig pontosan tudtam, hogy mindent hall. Csak nem akart belekeveredni. Mint mindig.

Majdnem egy éve költöztünk ide, Ilona néni házába, egy aprócska faluba Szolnok mellett. Akkor még azt hittem, ez lesz az új kezdet – saját kert, friss levegő, csend. A városi lakásunkat eladtuk, hogy legyen pénz felújítani a régi parasztházat. Gábor azt mondta: „Anyám úgyis magányos, legalább segítünk neki.”

Az első hetekben mindenki kedves volt. Ilona néni sütött-főzött nekünk, esténként együtt néztük a tévét. De aztán lassan minden megváltozott. Minden mozdulatomat figyelte. Ha később keltem fel nála, mint ő szokott, máris megjegyzéseket tett: „A városban is így lustálkodtál?” Ha elmentem sétálni egyedül, megsértődött: „Miért nem szóltál? Talán szégyellsz velem mutatkozni?”

A legrosszabbak azonban azok a pillanatok voltak, amikor Gáborral vitatkoztunk valamin – például azon, hogy ki viszi le a szemetet vagy ki vásárol be. Ilyenkor Ilona néni mindig Gábor pártját fogta. „Hagyd már szegény fiamat! Egész nap dolgozik!” – mondta nekem, mintha én csak hobbiból lennék itthon.

Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából (vagy csak későn akart hazajönni), Ilona néni leült mellém a kanapéra.
– Tudod, Zsuzsa, én csak jót akarok nektek – kezdte csendesen. – De látom rajtad, hogy nem vagy boldog itt. Talán nem is illesz ide.

A szívem összeszorult. Hát tényleg ennyire látszik rajtam? Vagy csak ő akarja ezt belém beszélni?

Másnap reggel Gáborral próbáltam beszélgetni.
– Szeretnék visszaköltözni a városba – mondtam halkan.
– Most komolyan? – nézett rám döbbenten. – Ennyi pénz után? Anyám miatt?
– Nem csak miatta… Egyszerűen nem érzem itt jól magam.
– Majd megszokod – legyintett.

De nem szoktam meg. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját életemben. Minden nap ugyanaz: reggel Ilona néni kritizálja a főzésemet vagy a takarításomat; délután Gábor dolgozik vagy a kertben szerel valamit; este pedig csendben ülünk egymás mellett, mint három idegen.

A barátaim Budapesten maradtak. Eleinte még hívtak kávézni vagy moziba, de egy idő után már csak üzeneteket küldtek: „Hogy vagy?” „Mikor jössz fel?” Mindig azt válaszoltam: „Majd egyszer.” De sosem mentem.

Egyik délután Ilona néni váratlanul bejött a szobánkba anélkül, hogy kopogott volna.
– Zsuzsa, beszélnünk kell! – mondta határozottan.
– Mi történt?
– Nem akarom tovább nézni ezt az egész cirkuszt! Vagy alkalmazkodsz hozzánk, vagy keresel magadnak másik helyet!

Ott álltam előtte döbbenten. Hát tényleg kidobna? Vagy csak zsarol?

Aznap este Gáborral újra összevesztünk.
– Anyád azt mondta, költözzek el – sírtam el magam.
– Biztos csak félreértetted – próbált nyugtatni.
– Nem! Elegem van ebből! Nem bírom tovább!

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Csak bámultam ki az ablakon a sötét udvarra és arra gondoltam: miért hagytam ott mindent? Miért gondoltam azt, hogy majd itt jobb lesz?

A következő napokban egyre többet gondolkodtam azon, hogy visszamegyek Budapestre. De hogyan? A lakásunk már nincs meg. A megtakarításaink nagy részét elvitte a felújítás és az új élet reménye. Barátaim közül is többen csalódtak bennem, amiért elköltöztem.

Egy este Gábor leült mellém.
– Nézd, Zsuzsa… Sajnálom, hogy így alakult. De én nem tudok választani közted és anyám között.

Ez volt az utolsó csepp. Rájöttem: ha magamat választom, akkor most kell lépnem.

Másnap összepakoltam néhány ruhát és felhívtam a régi barátnőmet, Katát.
– Kata… Segítenél nekem? Kellene pár napra egy hely Budapesten…
– Gyere csak! Mindig van helyed nálam! – válaszolta gondolkodás nélkül.

Amikor kiléptem Ilona néni házának ajtaján, egyszerre éreztem félelmet és megkönnyebbülést. Nem tudtam, mi lesz velem ezután – de legalább újra én dönthetek a saját életemről.

Most itt ülök Kata kanapéján és azon gondolkodom: Vajon hányan vannak még olyanok Magyarországon, akik ugyanebbe a hibába estek? Hányan hiszik azt, hogy majd egy vidéki ház és egy nagy kert megoldja minden problémájukat? És vajon hányan mernek végül kilépni ebből az ördögi körből?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elveszi tőlünk az önállóságunkat?