Álmatlanul a konyhában: Egy éjszaka, amikor minden megváltozott

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, Gábor! – kiáltottam, miközben a kés pengéje hangosan koppant a vágódeszkán. A vöröshagyma könnyei összefolytak a saját könnyeimmel, ahogy a konyhapult fölé hajoltam. Odakint tombolt a vihar, az ablaküvegen végigcsorgó esőcseppek mintha csak az én szívemet tükrözték volna: zaklatottak, nyugtalanok, szétszórtak.

Az órára pillantottam: hajnali fél három. Már órák óta nem tudtam aludni. A lakás csendje szinte fojtogató volt, csak a hűtő monoton zúgása és a szél süvítése hallatszott. A gyerekeim – Zsófi és Bence – már rég alszanak, de én képtelen vagyok megnyugodni. Az elmúlt hónapok minden fájdalma, minden kimondatlan szó most egyszerre tört rám.

Gábor… amikor először találkoztunk a Margitszigeten, azt hittem, ő az igazi. Udvarias volt, figyelmes, mindig mosolygott rám. Aztán jöttek az első jelek: egyre gyakrabban maradt el otthonról, egyre türelmetlenebb lett velem és a gyerekekkel. Eleinte magamat hibáztattam – talán túl fáradt vagyok, talán nem vagyok elég jó feleség. De aztán egy este, amikor hazaért, éreztem rajta az idegen parfüm illatát.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdeztem akkor halkan.
– Dolgoztam, Eszter. Mindig csak kérdezősködsz! – vágta rá ingerülten.

Aznap este először éreztem azt, hogy valami végleg megváltozott köztünk. És most, hónapokkal a válás után is, még mindig itt ülök a konyhában, és próbálom összerakni a darabjaimat. A főzés mindig megnyugtatott – anyám is ezt csinálta, amikor apám elhagyta őt. Most már értem, miért.

A leves lassan forrni kezdett. A gőzben mintha feloldódott volna minden haragom és félelmem. De aztán újra eszembe jutott az utolsó veszekedésünk:

– Nem bírom tovább ezt az állandó gyanakvást! – ordította Gábor.
– Akkor mondd meg végre az igazat! – zokogtam.
– Jó! Igen! Van valakim! Boldog vagy most?

Azóta sem tudtam feldolgozni ezt a mondatot. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Hogy lehet valaki ennyire önző? És én… én miért nem vettem észre korábban?

A telefonom rezgett az asztalon. Anyám írt egy üzenetet: „Jól vagy? Ha kell valami, szólj.” Mindig ott volt nekem, de sosem akartam terhelni őt a saját fájdalmammal. Ő is túl sokat szenvedett már.

A gondolataim visszakanyarodtak Zsófihoz és Bencéhez. Vajon ők hogyan dolgozzák fel mindezt? Próbáltam erős lenni előttük, de néha úgy érzem, kudarcot vallottam anyaként is. Egyik este Zsófi odabújt hozzám:

– Anya, ugye nem miattunk ment el apa?
– Nem, kicsim – suttogtam könnyek között –, ez csak felnőtt dolgok miatt történt.

De vajon tényleg így van? Vagy mindannyian hibásak vagyunk egy kicsit?

A leves illata betöltötte a lakást. Leültem az asztalhoz egy csésze teával, és néztem a sötét ablakot. A saját arcom nézett vissza rám: fáradt szemek, karikák, de valahol mélyen mégis ott pislákolt egy kis remény.

Emlékszem, amikor Gábor először mondta nekem: „Te vagy az életem értelme.” Hogy lehetett minden ilyen hazugság? Vagy csak én akartam hinni benne annyira?

A barátnőim szerint túl sokat rágódom a múlton. „Engedd el!” – mondják. De hogyan lehet elengedni valakit, aki egyszer mindent jelentett?

A vihar lassan elcsendesedett odakint. A gyerekek szobájából halk szuszogás hallatszott. Felálltam, és betakargattam őket. Zsófi álmában mosolygott – talán egy boldogabb világban járt éppen.

Visszatértem a konyhába, és leültem újra az asztalhoz. A csend most már nem volt olyan nyomasztó. Talán ez az első lépés: elfogadni azt, ami történt, és nem hibáztatni magamat mindenért.

De vajon képes leszek valaha is megbocsátani Gábornak? Vagy magamnak? És ha igen… hogyan tovább?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki összetörte a szíveteket?”