„Annyi gyereket vállalok, amennyit akarok!” – Egy család széthullásának története
– Elég volt! – Dóra hangja visszhangzott a szűk konyhában, ahol mindannyian összegyűltünk. Anyám kezében remegett a kávéscsésze, apám arca vörös volt a dühtől, én pedig csak álltam ott, és próbáltam felfogni, hogy a húgom tényleg kimondta azt, amitől mindannyian féltünk.
– Hányszor mondjam még el? Az én életem! Az én döntésem! Annyi gyereket vállalok, amennyit akarok! – folytatta Dóra, miközben a könnyeit törölgette. A három kisgyereke ott játszott a nappaliban, a legkisebb, Zsófi, éppen akkor kezdett el sírni.
Anyám odasúgta nekem: – Nem bírja már tovább. Ez így nem mehet…
De Dóra meghallotta. – Ne suttogjatok a hátam mögött! Elegem van abból, hogy mindenki jobban tudja nálam, mi lenne helyes! – kiabálta.
A feszültség hónapok óta gyűlt. Dóra huszonnyolc évesen már három gyereket nevelt egyedül, miután a férje, Gábor, tavaly elhagyta. Mi, a család többi tagja – anya, apa és én, az idősebb nővére – aggódtunk érte. Nem csak anyagi gondjai voltak: Dóra egyre fáradtabbnak tűnt, néha napokig nem vette fel a telefont. Amikor megtudtuk, hogy újra terhes, mindannyian ledöbbentünk.
– Dóra, gondolj bele… – kezdtem óvatosan. – Egyedül vagy három gyerekkel. Most még egy baba… Hogy fogod bírni?
– Nem vagyok egyedül! Itt vagytok ti is! – vágott vissza. – De ha csak kritizálni tudtok, inkább tényleg legyek egyedül!
Apám közbeszólt: – Nem akarunk rosszat. De felelőtlenségnek tartjuk ezt az egészet. Miből fogod eltartani őket? A Gábor alig fizet gyerektartást…
Dóra szeme villámokat szórt. – Mindig csak a pénz! Mintha csak az számítana! A gyerekek szeretetben nőnek fel, az a legfontosabb!
Anyám sírva fakadt. – Mi csak segíteni akarunk…
Aztán Dóra felkapta Zsófit, és kiviharzott a lakásból. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte.
Azóta sem beszéltünk rendesen. Próbáltam hívni, de vagy nem vette fel, vagy csak röviden válaszolt: „Jól vagyunk.” A szüleim is egyre inkább magukba zárkóztak. Apa esténként csendben nézi a tévét, anya pedig órákig ül az ablakban és bámulja az utcát.
A családunk mindig is összetartó volt. Vasárnaponként együtt ebédeltünk, karácsonykor mindenki nálunk gyűlt össze. Most viszont minden széthullott. A testvéremmel való kapcsolatomban mindig voltak hullámvölgyek – ő volt a lázadó, én a jó kislány –, de most először érzem azt, hogy talán soha nem lesz már olyan köztünk minden, mint régen.
Egyik este anyám odajött hozzám a konyhába.
– Szerinted tényleg jól van Dóra? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… Szerintem nagyon magányos lehet. De nem engedi közel magához senkit.
– Talán mi rontottuk el… Túl sokat szóltunk bele az életébe.
– Csak aggódtunk érte.
– Tudom… De lehet, hogy most elveszítjük őt végleg.
A szavak ott maradtak közöttünk a levegőben. Másnap reggel Dóra üzenetet küldött: „Ne keressetek többet. Majd jelentkezem.”
Napokig nem aludtam rendesen. Minden percben azon járt az eszem: mi lesz vele? Mi lesz a gyerekekkel? Vajon tényleg képes lesz egyedül megbirkózni mindennel?
Egyik délután váratlanul becsöngetett hozzánk. Fáradtnak tűnt, de eltökéltnek is.
– Csak azért jöttem, hogy elmondjam: nem haragszom rátok. De mostantól tényleg a saját utamat járom. Kérlek benneteket, fogadjátok ezt el.
Anyám zokogva ölelte át. Én is próbáltam visszatartani a könnyeimet.
– Szeretünk téged… Csak félünk érted…
Dóra bólintott.
– Tudom. De nekem most erre van szükségem.
Azóta ritkábban találkozunk. Néha küld egy-egy képet a gyerekekről, de már nem hív fel tanácsot kérni. A családunkban valami végleg megváltozott.
Minden este azon gondolkodom: vajon tényleg jogunk van-e beleszólni egymás életébe? Hol húzódik a határ szeretet és kontroll között? Vajon egyszer még újra egymásra találhatunk?