Ott, ahol senki sem tűnik el – Egy magyar anya története a családi szétszakadásról és újratalálásról

– Hagyjál már békén! – kiáltotta Gergő, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a falon megremegett a régi családi fénykép. Aztán csend lett. Csak a szívem zakatolt tovább, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Ott álltam a konyhában, kezemben egy félig megpucolt krumplival, és egyszerre éreztem magam haragosnak, kétségbeesettnek és végtelenül fáradtnak. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudunk már beszélni egymással?

A nevem Szabó Julianna. Negyvennyolc éves vagyok, egyedül nevelem a fiamat, mióta az apja, Tamás, elhagyott minket egy fiatalabb nőért. Azóta minden nap harc: harc a pénzért, harc a szeretetért, harc azért, hogy Gergő ne csússzon ki teljesen a kezeim közül.

Aznap reggel is ugyanaz a vita: miért nem tanul? Miért lóg az iskolából? Miért ül egész nap a gép előtt? – Nem érted meg, anya! – vágta hozzám újra és újra. – Nem érted meg, hogy nekem ez fontos! Hogy nekem ez az életem!

– És nekem mi az életem? – kérdeztem vissza halkan, de már csak magamnak. Gergő már rég becsapta maga mögött az ajtót.

A panelházban minden hang visszhangzik. A szomszéd néni, Marika néni biztosan hallotta a veszekedést. Mindig hallja. Másnap majd megint úgy néz rám a liftben, mint aki mindent tud rólam. Mint aki sajnál. Vagy talán lenéz. Nem tudom eldönteni.

Aznap délután Gergő nem jött haza időben. Már sötétedett, amikor végre csörgött a telefonom. Ismeretlen szám. Felvettem.

– Jó estét kívánok, Szabó Julianna? Itt Tóth Zoltán rendőr törzsőrmester beszél. A fia jól van, csak… – csak? – …csak elkapta őt és pár barátját a járőr a játszótéren sörözés közben. Kérem, fáradjon be érte az őrsre.

A lábam remegett, ahogy felöltöztem. A buszon ülve néztem ki az ablakon: az utcai lámpák sárga fényei elmosódtak a könnyeimtől. Mindenki bámult rám vagy legalábbis úgy éreztem. Az őrsön Gergő lehajtott fejjel ült egy padon. Amikor meglátott, felnézett rám – dacosan, de a szeme sarkában ott bujkált a félelem.

– Anya… – kezdte halkan.

– Most ne szólj – mondtam remegő hangon. – Majd otthon beszélünk.

Otthon aztán nem beszéltünk semmit. Ő bezárkózott a szobájába, én pedig leültem a konyhában és csak bámultam magam elé. Aztán elővettem egy régi fényképet: Gergő öt évesen, Tamás karjában nevetve. Akkor még minden egyszerű volt. Akkor még hittem abban, hogy minden rendbe jöhet.

Másnap reggel Gergő eltűnt. Nem volt otthon, amikor felébredtem. Az ágyában csak egy összegyűrt paplan maradt és egy cetli az asztalon: „Ne keress!” Ennyi.

Pánikba estem. Felhívtam mindenkit: az iskolát, a barátait, Tamást is – ő csak annyit mondott: „Majd hazamegy.” De én tudtam, hogy most valami más történt.

Két napig nem aludtam. Rendőrségre mentem, plakátokat nyomtattam ki Gergő fényképével. A szomszédok összesúgtak mögöttem: „Látod? Mondtam én…” Marika néni hozott le nekem egy tál levest: „Julianna drága, ne aggódjon annyit! A fiúk ilyenek…” De én csak sírtam.

A harmadik napon este csengettek. Kinyitottam az ajtót: Gergő állt ott – koszosan, fáradtan, de élve.

– Bemehetek? – kérdezte halkan.

Nem szóltam semmit, csak átöleltem.

Aznap este végre beszélgettünk. Elmondta, hogy elege van mindenből: abból, hogy Tamás új családot alapított; abból, hogy én mindig aggódom; abból is, hogy úgy érzi: sosem lehet elég jó nekem.

– Anya… én nem akarok olyan lenni, mint apa! De félek attól is, hogy egyszer majd én is elmegyek innen… Hogy egyszer majd én is eltűnök valahol Budapesten vagy külföldön… És te itt maradsz egyedül.

Sírva fakadtam.

– Én csak azt akarom, hogy boldog legyél – mondtam neki. – Hogy ne félj attól, hogy elveszítesz engem vagy én téged.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Nem könnyű. Minden nap újabb harc: néha még mindig kiabálunk egymással; néha napokig nem beszélünk; néha viszont együtt főzünk vagy sétálunk a Duna-parton és úgy érzem: talán mégsem veszítettem el mindent.

A családunk szétszakadt – de valahol mélyen mégis összetart minket valami láthatatlan szál. Talán ez a szeretet? Vagy csak a megszokás? Nem tudom.

Egy biztos: ma már nem félek annyira attól, hogy Gergő egyszer végleg eltűnik az életemből. Mert megtanultam: néha el kell engedni ahhoz valakit, hogy visszataláljon hozzád.

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni egy szétszakadt családban? Meg lehet bocsátani mindent? Várom a gondolataitokat.