Apám árnyékában: Megbocsáthatok-e annak, aki sosem volt mellettem?

„Miért most, apa? Miért pont most?” – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Apám ott állt velem szemben, öregedő arca fáradt volt, szemeiben bűntudat csillogott. „Tudom, hogy hibáztam, Gergő. De szeretném jóvátenni.”

Gyerekkoromban apám szinte sosem volt otthon. Ha mégis, akkor is csak a híradót nézte vagy a telefonját nyomkodta. Anyám próbált mindent megadni nekem, de ő is elfáradt a mindennapok súlya alatt. Emlékszem, amikor az első focimeccsem volt az iskolában, egész héten azt vártam, hogy apám ott lesz. De végül csak anyám integetett a lelátóról. Apám később azt mondta: „Sajnálom, Gergő, túlóráznom kellett.” Ezerszer hallottam ezt a mondatot.

Aztán jöttek a kamaszévek. Egyre dühösebb lettem rá. Próbáltam felhívni magamra a figyelmét: rossz jegyeket hoztam haza, verekedtem az iskolában. De ő csak egyre távolabb került. Anyám sírt esténként a konyhában, én pedig magamban fogadtam meg: ha egyszer felnövök, soha nem leszek olyan, mint ő.

Most harmincéves vagyok. Egyedül élek egy kis albérletben Zuglóban. Anyám tavaly halt meg rákban – az utolsó hónapokban csak mi ketten voltunk egymásnak. Apám akkor sem jött el hozzá minden nap, csak néha-néha jelent meg egy csokor virággal és bűntudatos mosollyal.

A temetés után hónapokig nem hallottam felőle. Aztán egy este csöngetett. Ott állt az ajtóban, kezében egy régi fényképalbummal.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

Nem tudtam nemet mondani. Leültünk a konyhában, ő pedig kinyitotta az albumot. Néztük a képeket: én kisgyerekként, anyám mosolyogva, apám pedig mindig valahogy féloldalasan, mintha sosem lett volna igazán jelen.

– Sajnálom, hogy nem voltam jó apa – mondta végül. – Akkoriban azt hittem, hogy a pénz mindent megold. Hogy ha dolgozom és eltartalak titeket, az elég lesz. De most már tudom, hogy nem így van.

Hallgattam. A torkomban gombóc nőtt. Eszembe jutott minden elmaradt ölelés, minden ki nem mondott szó.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem végül.

– Csak annyit… hogy adj még egy esélyt. Hogy megpróbálhassak jóvátenni valamit abból, amit elrontottam.

Napokig nem tudtam aludni utána. A munkahelyemen is szétszórt voltam; kollégám, Zsuzsa aggódva kérdezte:

– Minden rendben van veled, Gergő?

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Az apám vissza akar jönni az életembe.

– És te mit akarsz?

Ez volt a legnehezebb kérdés. Mert valahol mélyen vágytam rá, hogy legyen apám – igazi apám –, de ugyanakkor haragudtam is rá minden elveszett évért.

Egyik este felhívtam őt.

– Találkozzunk a Városligetben – mondtam neki.

Ott ültünk egy padon, körülöttünk gyerekek játszottak, fiatal párok sétáltak kézen fogva. Apám halkan beszélt:

– Tudod, amikor te születtél, nagyon megijedtem. Nem tudtam, hogyan kell apának lenni. Az én apám is mindig dolgozott… Talán ezért rontottam el mindent.

– Ez nem mentség – vágtam közbe dühösen.

– Tudom – bólintott. – De szeretném megtanulni most… ha még lehet.

Sokáig hallgattunk. Aztán egyszer csak azt vettem észre: sírok. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

– Annyira hiányoztál… – suttogtam.

Ő megfogta a kezemet. Először éreztem azt, hogy tényleg ott van velem.

Azóta lassan próbálunk újra kapcsolatot építeni. Néha együtt főzünk vasárnaponként, máskor csak sétálunk a Duna-parton és beszélgetünk. Nem könnyű – minden találkozásban ott van a múlt árnya –, de talán van remény arra, hogy egyszer tényleg megbocsátok neki.

De vajon lehet-e igazán megbocsátani annak, aki sosem volt mellettünk? Vagy örökre hordozni fogom magamban ezt az űrt? Ti mit tennétek a helyemben?