„Miért nem tudsz úgy segíteni, mint ők?” – Egy anya vallomása a családi elvárásokról és a szeretet határairól
– Miért nem tudsz úgy segíteni, mint ők? – csattant fel Emese hangja a nappalimban, miközben remegő kézzel a teáscsészéjét szorongatta. A szívem összeszorult. Már megint ez a téma. Már megint az összehasonlítás. Már megint az érzés, hogy kevés vagyok.
Nem tudtam rögtön válaszolni. Csak ültem ott, a régi, kopott fotelben, amit még az apja választott ki nekem, amikor végre megszületett a lányunk. Akkoriban azt hittem, a legnagyobb boldogság az életben, hogy végre anya lehetek. Negyvenkét évesen, hosszú évek próbálkozása után, amikor már mindenki lemondott rólam – még én is –, Emese érkezése maga volt a csoda. A férjemmel mindent megtettünk érte: orvosokhoz jártunk, gyógyszereket szedtünk, imádkoztunk. Amikor végre karomban tarthattam őt, úgy éreztem, semmi más nem számít.
De most itt ül velem szemben ez a felnőtt nő, az én egyetlen lányom, és szemrehányást tesz nekem azért, amit sosem tudtam volna megadni neki: pénzt, anyagi biztonságot, gondtalan életet.
– Emese, kérlek… – kezdtem halkan. – Tudod jól, hogy nyugdíjas vagyok. Az apád halála óta egyedül tartom fenn ezt a lakást is. Nem tudok versenyezni a férjed szüleivel.
– De anya! – vágott közbe türelmetlenül. – Ők mindig segítenek! Ha kell valami a gyerekeknek, ha elromlik az autó, ha csak egy kis plusz pénz kell hónap végén… Mindig ott vannak. Te meg csak azt mondod: „Sajnálom, kicsim.”
A hangja remegett. Láttam rajta a feszültséget. Tudtam jól: nem csak rólam van szó. A férje családja gazdag vállalkozók – saját pékségük van a belvárosban, két autóval járnak, minden évben külföldre utaznak. Én meg? Egy panelban lakom Újpesten, a nyugdíjam alig elég a rezsire és a gyógyszereimre.
– Szeretlek, Emese – mondtam végül. – Mindig is szerettelek. Mindent megtettem érted, amit tudtam.
– De néha úgy érzem, mintha nem is akarnád megérteni! – fakadt ki. – Mintha nem is érdekelne, hogy mennyire nehéz most nekünk.
Ekkor már könnyek gyűltek a szemembe. Hányszor mondtam el neki gyerekkorában: „Kicsim, nincs pénzünk új cipőre most.” Hányszor próbáltam pótolni mindezt mesékkel, öleléssel, közös sütéssel-főzéssel? Hányszor sírtam titokban éjszaka, mert úgy éreztem: kudarcot vallottam?
A férjem halála után minden még nehezebb lett. Emese akkor volt tizennégy éves. Egyik napról a másikra maradtunk ketten. Ő kamaszodott, én pedig próbáltam erős maradni. Volt időszak, amikor két munkahelyen dolgoztam: reggelente takarítani jártam egy irodaházba, délután pedig egy kisboltban árultam kenyeret. Csak azért, hogy legalább egy szerény karácsonyt adhassak neki.
Most pedig itt ül velem szemben és azt mondja: nem vagyok elég.
– Tudod mit? – mondta hirtelen felpattanva. – Lehet, hogy jobb lenne, ha most hazamennék.
– Ne menj el haraggal! – kérleltem kétségbeesetten.
De már vette is a kabátját. Az ajtóban még visszanézett rám:
– Csak egyszer szeretném azt érezni, hogy te is annyira törődsz velünk…
Az ajtó becsapódott mögötte. Egyedül maradtam a csendben.
Napokig nem hívott. Én sem mertem keresni. Féltem attól az ürességtől, amit minden egyes szótlanság hozott magával. Próbáltam visszaidézni azokat az időket, amikor még kicsi volt: együtt főztük a palacsintát vasárnaponként; együtt nevettünk a régi magyar filmeken; együtt sírtunk apja temetésén.
Aztán egy este csörgött a telefonom. Emese volt az.
– Anya… – szólt bele halkan. – Sajnálom.
– Én is sajnálom – suttogtam vissza könnyeimmel küszködve.
– Csak… néha úgy érzem magam mellettük… mintha kevesebbek lennénk.
– Nem vagyunk kevesebbek – mondtam határozottabban, mint valaha. – Mi másban vagyunk gazdagok. Szeretetben, emlékekben… És tudod mit? Ha egyszer majd neked is csak ennyi marad adni a gyerekeidnek… akkor majd megérted.
Csend lett.
– Szeretlek, anya – mondta végül.
– Én is szeretlek.
Letettük a telefont. Tudtam: nem oldódott meg minden varázsütésre. De talán egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz újra.
Most itt ülök újra abban a kopott fotelben és azon gondolkodom: Vajon tényleg csak az számít ma Magyarországon egy anyának vagy apának, hogy mennyi pénzt tud adni? Vagy van még értéke annak is, amit szívből adunk?
Ti mit gondoltok? Vajon lehet-e szeretettel pótolni azt, amit pénzzel nem tudunk megadni?