„Nem vagyok éhes, csak szomorú” – Egy fiú és a nagymama harca az iskolai megbélyegzés ellen

– Maradj csak ott hátul, Zoli! – szólt rám az ebédlőben a konyhás néni, miközben a többiek már a rántott húsos tálcájukat vitték az asztalokhoz. A sorban előttem álló Gergő hátrafordult, és halkan odasúgta: – Mi van, megint nincs pénzed?

A gyomrom összeszorult. Nem először történt ez velem, de most valahogy még jobban fájt. A többiek már nevettek is, suttogtak, mutogattak rám. A tálcámat vissza kellett adnom, és ott álltam a sor végén, mint egy bűnös. Aznap csak egy szelet kenyeret kaptam, meg egy pohár vizet.

Otthon a nagymamám már várt rám. Ő nevel engem, mióta anyu elment Németországba dolgozni, apám pedig… nos, őt sosem ismertem igazán. Mama mindig próbál mindent megadni nekem, de a nyugdíjából épphogy kijövünk.

– Mi történt, kisfiam? – kérdezte aggódva, amikor látta, hogy alig eszem a vacsorából.

– Semmi – motyogtam, de a könnyek már fojtogattak. – Csak… megint nem kaptam ebédet az iskolában.

Mama szeme megtelt könnyel. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban! – mondta határozottan.

Másnap reggel együtt mentünk az iskolába. Mama bement az igazgatóhoz, én pedig kint vártam a folyosón. Hallottam, ahogy felemeli a hangját:

– Hogy lehet az, hogy egy gyereknek nem adnak enni csak azért, mert nincs pénze? Hát hol élünk mi? Ez Magyarország! Itt nem hagyhatunk éhezni egy gyereket!

Az igazgató csak hümmögött valamit arról, hogy „szabályok vannak”, meg „mindenkinek egyenlő feltételek”. Mama azonban nem hagyta magát. Addig beszélt, amíg végül azt ígérték neki: soha többé nem fordulhat elő ilyen.

De a szégyen bennem maradt. Másnap ugyan kaptam ebédet, de Gergő és a többiek már újabb gúnynevet találtak ki nekem: „Ebédkoldus”. Az udvaron is hallottam: – Hé, Zoli! Kérsz egy falatot? Vagy most már fizetős vagy?

Hazafelé menet sírtam. Mama átölelt.

– Ne törődj velük! – mondta halkan. – Nem tudják, milyen nehéz az élet néha.

De én törődtem vele. Minden nap fájt bemenni az iskolába. Egy idő után már azt kívántam, bárcsak beteg lennék, csak ne kelljen mennem.

Egyik este mama leült mellém.

– Tudod, Zolikám, amikor én voltam gyerek, nekünk sem volt sok mindenünk. De mindig segítettünk egymásnak. Most is vannak jó emberek. Megpróbálok beszélni a szülőkkel is.

Másnap mama szervezett egy szülői értekezletet. Elmondta mindenkinek, mi történt velem. Néhányan bólogattak, mások csak néztek maguk elé. Gergő anyukája odajött hozzám utána.

– Sajnálom, Zoli – mondta csendesen. – Megbeszélem Gergővel.

A következő héten Gergő odajött hozzám a szünetben.

– Figyelj… bocsi, hogy cikiztelek – mondta zavartan. – Anyám rám szólt.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Azóta kicsit jobb lett minden. De még mindig érzem néha a tekinteteket az ebédlőben. És minden alkalommal eszembe jut: miért kell egy gyereknek szégyellnie magát azért, mert szegény?

Mama azt mondja: „Az ember értéke nem a pénztől függ.” De vajon tényleg így van ez ma Magyarországon? Ti mit gondoltok erről? Volt már hasonló élményetek?