Nem akarok az utcán végezni: Menyem azt akarja, adjam el a házam, hogy segítsek a fiamnak felépíteni az álomotthonát

– Anyuka, ezt nem lehet tovább húzni! – csattant fel Zsuzsa, a menyem, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávé lassan kihűlt a csészékben. – Nézd meg, hol élünk! A gyerekek már egymás fején alszanak, és Gergőnek is szüksége lenne egy saját szobára. Nem várhatunk örökké.

A szívem összeszorult. A fiam, Tamás, csak némán bámulta a padlót. Tudtam, mennyire szereti a családját, és mennyire szeretné végre befejezni azt a házat a külvárosban, amit nyolc éve kezdtek el építeni. De a pénz mindig elfogyott. Először csak az alap készült el, aztán egy évig semmi. Aztán kerítés, majd újabb csend. Most ott áll az építkezés, mint egy befejezetlen álom.

Zsuzsa hangja egyre élesebb lett:
– Anyuka, maga egyedül él ebben a nagy házban! Miért nem adja el? Megkapná érte azt a pénzt, amiből végre befejezhetnénk az otthonunkat! Maga úgyis csak egy szobát használ.

Éreztem, ahogy a vérnyomásom emelkedik. Ez az otthon az életem munkája volt. Itt nőtt fel Tamás is. Minden sarokhoz emlékek kötnek: a karácsonyok illata, amikor még élt az uram; Tamás első lépései; a kertben töltött nyári esték.

– Zsuzsa, én már nem vagyok fiatal – mondtam halkan. – Mi lesz velem, ha eladom ezt a házat? Hová megyek? Egy albérletbe? Vagy magatokhoz költözöm?

Zsuzsa arca megkeményedett:
– Hát persze! Nálunk is elférne. Vagy veszünk magának egy kis lakást abból a pénzből. De most nekünk van szükségünk segítségre!

Tamás végre megszólalt:
– Anya, tudom, hogy nehéz döntés ez… De tényleg nagyon nehéz így élni. A gyerekek is szenvednek.

Aztán csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az embernek idősen csak az otthona marad biztos pontnak.” Vajon helyes lenne-e feladni mindent Tamásékért? Vagy önző vagyok, ha ragaszkodom ahhoz, amiért egész életemben dolgoztam?

Másnap reggel Zsuzsa újra felhívott:
– Anyuka, gondolkodott már? Mert most nagyon jó áron lehetne eladni azt a házat! És különben is… maga már nem bírja egyedül fenntartani. Nézze meg a kertet! Elvadult minden.

Való igaz: a kert már nem olyan rendezett, mint régen. De minden bokorhoz emlékek kötnek. A rózsabokrot még az uram ültette.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni is átjött délután teázni.
– Hallom, nagy döntés előtt állsz – mondta együttérzően. – Tudod, én is gondolkodtam már rajta… De mi marad nekünk idősen, ha nem az otthonunk?

– De hát Tamásék tényleg nagyon nehéz helyzetben vannak – sóhajtottam.
– Az igaz – bólintott Ilonka néni –, de ha egyszer eladod ezt a házat, soha többé nem lesz sajátod. És ha valami történik? Ha meggondolják magukat? Vagy ha Zsuzsa egyszer úgy dönt…

Egy hét telt el így: Zsuzsa naponta hívott, Tamás kerülte a szemkontaktust. A gyerekek rajzokat hoztak nekem: „Mama új háza” – írták rá nagy betűkkel. A szívem majd megszakadt.

Végül Tamásék újra átjöttek. Zsuzsa már nem kertelt:
– Anyuka, most vagy soha! Ha most nem segít, soha nem lesz saját házunk! Maga meg úgyis csak egyedül van itt.

Felálltam az asztaltól.
– Zsuzsa, én értem magukat. De én félek. Félek attól, hogy egyszer csak sehol sem leszek otthon. Hogy öregként majd ide-oda dobálnak…

Tamás odalépett hozzám és megfogta a kezem.
– Anya… Én sosem hagynálak magadra.

De láttam rajta: ő is bizonytalan.

Aznap este leültem és elővettem egy régi fényképet: Tamás kisfiúként ül az ölemben ezen a teraszon. Akkor még minden egyszerűbb volt. Most pedig úgy érzem magam, mint akit kétfelé szakítanak: anyai szívem segítene nekik, de a félelem megbénít.

Vajon mit tennétek a helyemben? Feláldoznátok mindent a családért? Vagy ragaszkodnátok ahhoz az otthonhoz, ami egész életetek munkája volt?