A férjem szerint nem vagyok jó háziasszony – miután megbeszélte anyukájával

– Kata, beszéltem anyámmal, és arra jutottunk, hogy nem vagy jó háziasszony. – Ez a mondat úgy vágott belém, mint a kés. Ott álltam a konyhában, a kezem remegett a mosogatórongyon, és csak néztem Gábort, ahogy az ajtófélfának dőlve, összefont karral várja a reakciómat. Azt hittem, rosszul hallok. Hogy lehet ilyet mondani? És főleg: hogy lehet ezt egy másik felnőtt emberrel megbeszélni rólam, nélkülem?

Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami végleg. Aznap este már nem szóltam hozzá. Csak ültem a kanapén, bámultam a tévét, de semmit sem láttam. A gondolataim cikáztak: vajon tényleg ilyen rossz vagyok? Vagy csak mások elvárásai fojtogatnak? Vajon minden magyar nőnek ezt kellene éreznie?

Pedig nem így indult minden. Gáborral három éve vagyunk házasok, előtte két évig jártunk. Mindketten dolgozunk – én egy könyvelőirodában, ő egy autószervizben szerelő. A lakásunkat közösen vettük fel hitelre, mindketten fizetjük a részleteket. Mégis, mintha minden házimunka az én vállamon landolna. Eleinte próbáltam kompromisszumot keresni: ha ő főz, én mosogatok; ha én takarítok, ő viszi le a szemetet. De valahogy mindig én maradtam a végén a porszívóval és a fazekakkal.

Az anyóssal sosem volt felhőtlen a viszonyom. Már az esküvő előtt is éreztette velem, hogy szerinte Gábor jobbat érdemelne. „Az én fiam mindig vasalt inget hordott!” – mondta egyszer, amikor meglátta Gábort egy kissé gyűrött pólóban. Vagy: „Nálunk sosem volt por a polcokon!” – mintha nálam derékig érne a kosz. Próbáltam megfelelni neki, de mindig talált valamit, amibe beleköthetett.

Aztán jött ez a mondat Gábortól. Aznap este hallottam őket telefonálni is:

– Anyu, hát mondtam Katának… Nem vette túl jól. – Gábor hangja fojtott volt.
– Hát persze, hogy nem vette jól! – hallatszott át az ajtón keresztül az anyósom éles hangja. – De hát valakinek meg kell mondani neki az igazat! Egy rendes asszony tudja, mi a dolga!

A könnyeim csorogtak. Nem akartam hallgatózni, de nem bírtam elmenni onnan. Másnap reggel Gábor úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Megkérdezte:

– Készítesz nekem szendvicset?

Nem válaszoltam. Felöltöztem és elindultam dolgozni.

A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette:

– Mi van veled, Kata? Olyan sápadt vagy.
– Semmi… csak fáradt vagyok.
– Ne mondd már! Tegnap is ilyen voltál. Baj van otthon?

Elmeséltem neki mindent. Zsuzsa csak legyintett:

– Tipikus magyar férfi! Az én uram is ilyen volt az elején. De aztán egyszerűen nem csináltam meg mindent helyette. Ha nem tetszett neki, hát csinálta magának.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg ennyire egyszerű lenne? Miért érzem mégis azt, hogy ha nem teszek meg mindent, akkor kudarcot vallottam nőként?

Aznap este újabb vita robbant ki.

– Miért nincs vacsora? – kérdezte Gábor.
– Fáradt vagyok. Egész nap dolgoztam.
– Én is dolgoztam! De anyám mindig főzött apámnak!
– Én nem vagyok anyád! – kiáltottam rá.

Csend lett. Gábor arca elvörösödött.

– Akkor minek mentél férjhez?
– Hogy szeressük egymást! Nem azért, hogy cseléd legyek!

Másnap reggel anyósom hívott.

– Kata, beszélhetnénk? – kérdezte mézesmázos hangon.
– Miről?
– Tudod… Gábor aggódik érted. Szeretnék segíteni neked megtanulni rendesen vezetni a háztartást.

Elnevettem magam – de inkább sírni lett volna kedvem.

– Köszönöm, de nincs szükségem tanfolyamra.
– Ne légy ilyen büszke! Egy asszonynak tudnia kell főzni, mosni, takarítani!
– És egy férfinak? – vágtam vissza.
– Az más! Egy férfi dolgozik!

Letettem a telefont. Aznap este Gábor később jött haza. Nem szólt hozzám egész este. A levegő megfagyott köztünk.

A következő hetekben minden nap ugyanaz ismétlődött: kritika, sértő megjegyzések, passzív-agresszív csendek. Egy este aztán kiborultam:

– Elegem van ebből! Ha szerinted nem vagyok jó háziasszony, akkor keress olyat magadnak! Én nem fogom feladni magam csak azért, mert te és anyád ezt várjátok el!

Gábor csak nézett rám döbbenten.

– Ezt most komolyan mondod?
– Igen! Vagy elfogadsz így is, vagy vége!

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el otthonról. Délután felhívott:

– Beszéltem anyámmal… Azt mondja, túl érzékeny vagy.
– És te mit gondolsz?
– Nem tudom… Csak azt akarom, hogy minden rendben legyen.
– Akkor segíts te is otthon! Nem csak az én dolgom minden!

Hosszú csend volt a vonalban.

Végül Gábor elkezdett néha segíteni: kivitte a szemetet, néha elmosogatott. De minden mozdulatából sugárzott a sértettség. Az anyóssal teljesen megszakítottam a kapcsolatot – legalábbis egy időre.

A barátnőim közül sokan mondták: „Kata, ne hagyd magad!” De voltak olyanok is – főleg idősebbek –, akik szerint nekem kellene alkalmazkodnom: „Egy asszony tartja össze a családot!” De meddig lehet ezt csinálni önmagunk feladása nélkül?

Egy este leültem Gáborral beszélgetni:

– Szeretsz még engem? – kérdeztem halkan.
– Persze… csak… minden olyan más lett.
– Mert felnőttünk. És mert én nem akarok anyád lenni.

Sokáig nézett rám némán.

Nem tudom még ma sem biztosan, hogyan tovább. Próbáljuk újraépíteni a kapcsolatunkat – de már nem vagyok hajlandó mindent magamra vállalni. Ha ez nem elég neki… akkor lehet, hogy tényleg jobb külön utakon folytatni.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar nő él még így? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy sosem elég jók? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre ki merjük mondani: „Elég volt”?