„Csak egy vacsora, mi olyan nagy ügy ebben?” – Egy este, amikor minden megváltozott

– Csak egy vacsora, mi olyan nagy ügy ebben? – mondta Máté, miközben a kanapén feküdt, a telefonját nyomkodva. A hangja könnyed volt, mintha tényleg nem értené, miért feszülök be minden este. A konyhában álltam, a kezem remegett a fakanálban. A hús már majdnem odaégett, a krumpli túl puhára főtt. A gyerekek a szobájukban veszekedtek valamin, de már nem volt erőm közbelépni.

– Tudod, Máté, neked tényleg csak egy vacsora. Nekem viszont az egész napom erről szól – mondtam halkan, de ő csak legyintett.

– Ne csinálj már drámát! Más is dolgozik egész nap, mégis főznek. Anyám is így csinálta.

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Az anyja… Persze. Mindig az anyja példáját hozza fel. De én nem vagyok az anyja. Én Ariana vagyok, harmincnyolc éves, kétgyerekes anya, aki napi nyolc órát dolgozik egy könyvelőirodában, aztán rohan haza főzni, mosni, takarítani. És mindezt úgy, hogy közben Máté szerint „ez csak természetes”.

Aznap este nem szóltam többet. Megvacsoráztunk – vagyis ők ettek, én csak piszkáltam az ételt. A gyerekek észrevették a feszültséget. Anna odasúgta nekem:

– Anya, minden rendben?

– Persze, kicsim – hazudtam.

Miután elpakoltam a vacsora után – természetesen egyedül –, leültem az asztalhoz és néztem a kezeimet. Hány éve is megy ez így? Hány éve vagyok láthatatlan? Hány éve hiszi azt Máté, hogy minden magától értetődő?

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, miközben Máté halkan horkolt mellettem. Eszembe jutottak anyám szavai: „A nő tartja össze a családot.” De ki tartja össze a nőt?

Másnap reggel úgy döntöttem, hogy változtatok. Nem szóltam semmit Máténak. Elvittem a gyerekeket iskolába, majd elmentem dolgozni. Délután azonban nem rohantam haza. Megálltam egy kávézóban és vettem magamnak egy sütit. Csak ültem és néztem az embereket. Éreztem, ahogy lassan visszatér belém valami régi érzés: önmagam vagyok.

Este hétre értem haza. Máté idegesen várt az ajtóban.

– Hol voltál? A gyerekek éhesek! – förmedt rám.

– Dolgoztam és pihentem egy kicsit – mondtam nyugodtan.

– De hát… vacsora? – kérdezte döbbenten.

– Csak egy vacsora – válaszoltam mosolyogva.

Láttam rajta a zavart. A gyerekek is ott álltak mögötte.

– Anya, mi lesz vacsorára? – kérdezte Bence.

– Amit apu készít – feleltem.

Máté arca elvörösödött.

– De én nem tudok főzni! – mondta kétségbeesetten.

– Én sem tudtam, amikor elkezdtem – feleltem halkan.

Aznap este Máté próbált valamit összedobni: rántottát készített. A konyha úgy nézett ki utána, mintha bomba robbant volna benne. A gyerekek fintorogtak, de megették. Én csak ültem és figyeltem őket.

A következő napokban sem változott semmi: nem főztem, nem mostam, nem takarítottam. Máté először dühös volt, aztán kétségbeesett. Egyik este leült mellém.

– Ariana… beszélhetnénk?

Bólintottam.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent csinálsz nap mint nap. Azt hittem… természetes. Sajnálom.

Néztem őt: őszinte volt. Először éreztem azt, hogy tényleg lát engem.

– Nem akarok többé láthatatlan lenni – mondtam halkan.

– Nem is leszel – ígérte.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak viták, félreértések. De Máté elkezdett segíteni: bevásárolt, főzött (néha ehetetlenül), elvitte a gyerekeket edzésre. Én pedig megtanultam néha magamat előtérbe helyezni.

Egy este Anna odabújt hozzám:

– Anya, mostanában olyan boldognak tűnsz.

Elmosolyodtam.

– Talán most először érzem magam igazán annak.

Néha még mindig eszembe jut az a mondat: „Csak egy vacsora.” De már tudom: soha semmi sem „csak” valami. Minden mögött ott vagyunk mi magunk is.

Vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre ki merjük mondani: elég volt?