Az örökség, ami szétszakította a családomat

– Nem akarok elmenni innen! – kiáltotta Anna, a húgom, miközben a nappali közepén állt, könnyes szemmel. Anyám csak némán nézett ki az ablakon, mintha a kertben ringatózó diófa adhatna választ arra, miért kell most mindent feladnunk. Apám idegesen dobolt az asztalon, és én ott álltam, húszéves fejjel, a család közepén, próbálva felfogni, hogy egyetlen levél hogyan változtathat meg mindent.

A levélben az állt, hogy nagybátyám, Lajos bácsi – akit alig ismertünk, mert évek óta haragban volt apámmal – meghalt, és ránk hagyta budapesti lakását. Egy háromszobás polgári lakás a belvárosban! Anyám szeme felcsillant, apám viszont csak morgott valamit arról, hogy „nem kell nekünk az a pesti élet”. Anna sírt, én pedig csak azt éreztem: valami véget ér.

Aznap este anyám leült mellénk. – Ez lehetőség – mondta halkan. – Itt sosem lesz több ennél. Ott talán újrakezdhetjük. Anna csak a fejét rázta. – Nekem itt van mindenem! A barátaim, a suli… Nem akarok újra mindent elölről kezdeni! Apám közbevágott: – Elég legyen! Nem fogunk veszekedni. Holnap felhívom az ügyvédet.

A következő hetekben minden megváltozott. A házunkat eladtuk, búcsút mondtunk a szomszédoknak, akik úgy néztek ránk, mintha elárultuk volna őket. Anna egyre zárkózottabb lett, anyám viszont minden nap új tervekkel állt elő: „Majd veszünk új függönyt! Lesz egy kis erkélyünk is!” Apám csak hallgatott.

Budapest zaja elsőre lenyűgözött. A villamos csilingelése, a kávézók illata, az emberek sietős léptei… De hamar rájöttem: itt senki sem ismer minket. A lakásban minden Lajos bácsi emlékét őrizte: régi könyvek, egy kopott bőrkanapé, a falon egy megsárgult családi fotó. Anna az első nap után bezárkózott a szobájába és napokig nem szólt hozzánk.

Aztán jöttek a gondok. Apám nem talált munkát. A vidéki szakmája itt semmit sem ért. Anyám próbált mindent összetartani, de egyre többször sírt esténként a fürdőszobában. Anna új iskolába került, ahol kinevették a tájszólása miatt. Egy este hallottam, ahogy telefonon könyörög a régi barátnőjének: „Kérlek, gyere fel hozzám! Nem bírom itt!”

Egyik este apám részegen jött haza. – Ez az egész egy átkozott hiba volt! – ordította anyámnak. – Miért kellett idejönnünk? Miért nem maradhattunk otthon? Anyám csak annyit mondott: – Mert ott már nem volt jövőnk.

A feszültség egyre nőtt. Anna egyre többet lógott el az iskolából. Egy nap eltűnt. Kétségbeesetten kerestük: telefonáltunk mindenkinek, bejártuk a környéket. Végül egy parkban találtam rá, egy padon ült és sírt.
– Haza akarok menni – suttogta.
– Már nincs hova – mondtam neki halkan.

Aznap este mindannyian leültünk a konyhaasztalhoz. Anyám sírt, apám csak bámult maga elé. Anna rám nézett: – Miért kellett ezt? Miért nem dönthettünk mi is?
– Mert azt hittük, ez lesz a legjobb – válaszolta anyám remegő hangon.

A hónapok teltek, de semmi sem lett könnyebb. Apám végül talált munkát egy építkezésen, de minden este fáradtan és dühösen jött haza. Anyám takarítást vállalt egy irodaházban. Anna teljesen megváltozott: csendes lett és bizalmatlan. Én próbáltam mindent összetartani: főztem, takarítottam, segítettem Annának tanulni.

Egy este azonban minden felrobbant. Anna eltörte a nagybátyánktól örökölt vázát dühében.
– Utálom ezt az egészet! Utálom ezt a lakást! Utálom Budapestet! – kiabálta.
Apám felpattant:
– Elég volt ebből! Mindig csak panaszkodtok! Nem látjátok, hogy próbálok mindent megtenni?
Anyám közéjük állt:
– Ne veszekedjetek! Kérlek!
Én csak ültem és néztem őket: négy ember egy asztalnál, akik már alig ismerik egymást.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Vajon tényleg jobb lett volna otthon maradni? Vagy csak nem tudtuk elengedni azt az életet? Az örökség helyett inkább elvesztettük egymást.

Most itt ülök ugyanabban a lakásban, ahol minden elkezdődött. Anna már elköltözött albérletbe, apám vidéken dolgozik újra, anyám pedig csendesen él mellettem. Néha visszagondolok arra a napra, amikor megérkezett az a levél.

Vajon tényleg megéri mindent feladni egy új élet reményében? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet pótolni?

Ti mit tennétek a helyemben?