Egy anya döntése: Amikor a szívem kettészakadt a szülőszobán

– Nem tudom megtenni, anya! – suttogtam a kórházi ágyon fekve, miközben a kezem remegett a takaró alatt. A szobában csak a neonfények zümmögése és anyám visszafojtott sírása hallatszott. Kint, a folyosón, egy nővér éppen egy másik újszülöttet tolt el mellettünk – az ő anyja boldogan mosolygott, én pedig úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne, mintha mindenki tudná, hogy valami szörnyűség készül.

Egy hete feküdtem már a budapesti Szent Margit Kórház szülészeti osztályán. Az orvosok kedvesek voltak, a nővérek ismerősként köszöntek rám minden reggel. Mindenki azt hitte, hogy egy átlagos, boldog kismama vagyok. De senki sem tudta, hogy minden éjjel sírva fordulok a fal felé, és csak egyetlen gondolat zakatol a fejemben: nem tudom felnevelni ezt a gyereket.

A családom sosem volt egyszerű. Apám már gyerekkoromban elhagyott minket, anyám két műszakban dolgozott a gyárban, hogy eltartson engem és az öcsémet, Gábort. Mindig azt mondta: „Zsófi, neked jobb életed lesz. Tanulj, ne kövesd az én utamat!” Meg is tettem – elvégeztem az ELTE-t, lett jó munkám egy könyvkiadónál. De amikor tavaly ősszel kiderült, hogy terhes vagyok, minden összeomlott.

A gyermek apja, András, először örült. Aztán amikor megtudta, hogy nem akarok férjhez menni hozzá csak azért, mert gyerekünk lesz, eltűnt. Egy hónapig nem is keresett. Anyám persze rögtön azt mondta: „Majd mi segítünk! Egy gyerek áldás!” De én csak azt éreztem: egyedül vagyok. És félek.

A terhesség alatt egyre többször törtek rám pánikrohamok. Az orvosom antidepresszánst javasolt, de féltem tőle. A barátnőim közül senki sem értette igazán, miért nem vagyok boldog. „Majd elmúlik!” – mondták. De nem múlt el.

A szülés gyors volt és fájdalmas. Amikor először a kezembe adták a kisfiamat – Barnabást –, csak néztem rá. Nem éreztem azt az elsöprő szeretetet, amiről mindenki beszél. Csak félelmet és bűntudatot. Anyám ott állt mellettem, könnyes szemmel simogatta a hajam.

– Zsófi, nézd meg! Gyönyörű! – suttogta.

– Nem tudom… nem tudom… – ismételgettem magamban.

Az első éjszaka nem aludtam semmit. Hallgattam Barnabás sírását a csecsemőosztályról, és közben azon gondolkodtam: mi lesz vele? Mi lesz velem? Másnap reggel behívtam az osztályos nővért.

– Szeretnék beszélni valakivel… egy pszichológussal – mondtam halkan.

A pszichológus kedves volt, de a szavai nem segítettek. „Az anyaság nehéz az elején. Próbáljon kötődni hozzá! Adjon magának időt!” De én már eldöntöttem: nem vihetem haza ezt a gyereket úgy, hogy félek tőle. Hogy attól rettegek, egyszer majd ugyanúgy elhagyom őt is, ahogy engem elhagytak.

Anyám könyörgött:

– Zsófi, ne tedd ezt! Mi lesz vele? Hogy fogod ezt túlélni?

– Nem tudom… De azt sem tudom túlélni, ha hazaviszem – válaszoltam sírva.

Az orvosok és nővérek mindent megtettek, hogy meggondoljam magam. Egyikük azt mondta:

– Tudja, hányan várnak egy ilyen egészséges kisbabára? Ha biztos benne…

És én biztos voltam. Aláírtam a papírokat. Amikor utoljára láttam Barnabást, már új ruhában feküdt egy inkubátorban. Megsimogattam a fejét.

– Sajnálom… – suttogtam neki.

Hazamentem anyámhoz. Napokig csak feküdtem az ágyban. Gábor is hazajött vidékről; leült mellém.

– Zsófi… én nem értelek téged. Hogy lehet ilyet tenni? – kérdezte dühösen.

– Nem tudom… csak azt tudom, hogy így volt helyes – válaszoltam halkan.

Azóta eltelt három év. Minden évben meggyújtok egy gyertyát Barnabás születésnapján. Néha elképzelem, milyen lehet most: talán már beszél, talán már futkározik valahol egy kertben… Egy másik családnál. Talán boldogabb így.

De vajon megbocsátható-e az ilyen döntés? Lehet-e valaha is újra teljes az ember lelke? Vagy örökre ott marad bennem ez az üresség?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak egy ilyen döntést?