A csend ára – Egy budapesti panelházban élő férfi vallomása
– Miért nem tudtok végre csendben maradni?! – ordítottam át a falon keresztül, miközben a poharam remegett a kezemben. A szomszéd lakásból újra felhangzottak az ismerős hangok: Edina és Zsolt veszekedtek, ahogy minden este. A panelház vékony falai mindent áteresztettek, mintha csak egyetlen nagy családban élnénk, ahol mindenki tud mindent a másikról – csak épp senki nem törődik igazán senkivel.
A nevem Gábor. Negyvenhárom éves vagyok, elvált, egyedül élek a tizenegyedik emeleten. Az életem egyhangú: reggel felkelek, bemegyek a munkahelyemre – egy könyvelőirodába –, este pedig hazaesem ebbe a dobozba, amit lakásnak hívok. Régen azt hittem, hogy a magány rosszabb, mint bármi más. Most már tudom: a magány és az állandó zaj együtt a legrosszabb.
Aznap este is ugyanaz történt. Edina sikított, Zsolt trágár szavakat vágott hozzá. A plafonból por hullott, ahogy valami nehéz tárgyat dobtak le. Megpróbáltam zenét hallgatni, de hiába: a veszekedés mindent elnyomott. A kezem remegett, ahogy elővettem a telefonomat. Tudtam, hogy nem helyes, amit tenni készülök, de úgy éreztem, nincs más választásom.
– 112, miben segíthetek? – szólt bele egy fáradt női hang.
– Jó estét kívánok… – hebegtem. – A szomszédaim… már megint ordítanak. Nem bírom tovább. Kérem, csináljanak valamit!
A diszpécser sóhajtott.
– Uram, ez nem életveszélyes helyzet. Próbáljon meg beszélni velük vagy hívja fel a közös képviselőt.
Letettem. A szégyen és a düh egyszerre öntött el. Miért kell nekem ezt elviselnem? Miért nem segít senki?
Aznap éjjel nem aludtam. Másnap reggel karikás szemekkel mentem dolgozni. A kollégáim észrevették, hogy valami nincs rendben.
– Gábor, minden oké? – kérdezte Judit, aki mindig kedves volt velem.
– Persze – hazudtam –, csak rosszul aludtam.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy talán tényleg én vagyok túl érzékeny. De amikor beléptem a lépcsőházba, újra meghallottam Edina sírását. Valami eltört bennem.
Aznap este újra hívtam a 112-t. És másnap is. És harmadnap is. Mindig ugyanaz: „Ez nem sürgősségi eset.” Egyik este azonban két rendőr jelent meg az ajtómban.
– Jó estét kívánok, Gábor úr! – mondta az egyikük, egy fiatal férfi. – Szeretnénk beszélni önnel a bejelentéseiről.
Elpirultam.
– Tudom… talán túlzásba estem… De egyszerűen nem bírom tovább ezt az állandó veszekedést!
A rendőrök türelmesek voltak, de világossá tették: ha továbbra is indokolatlanul hívom a segélyhívót, büntetésre számíthatok.
Aznap este Edina kopogott át hozzám.
– Gábor, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Beengedtem. Leültünk az asztalhoz. Edina szeme vörös volt a sírástól.
– Sajnálom, hogy ennyit veszekszünk Zsolttal… Tudom, hogy zavarunk téged is. De nem tudom, mit tegyek… Félek tőle.
Meglepődtem. Hirtelen minden haragom elszállt.
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem óvatosan.
– Nem tudom… Csak jó lenne néha valakivel beszélgetni – mondta Edina.
Aznap este először éreztem úgy hosszú idő után, hogy nem vagyok teljesen egyedül ebben a panelrengetegben.
De a problémák nem oldódtak meg egyik napról a másikra. Zsolt egyre agresszívebb lett, Edina pedig egyre többször keresett menedéket nálam. Egyik este Zsolt átjött hozzám és fenyegetően nézett rám.
– Mit képzelsz magadról? Hogy te majd megmented Edinát? Maradj ki ebből! – ordította.
Féltem tőle, de nem hátráltam meg.
– Nem akarok bajt… Csak szeretném végre kipihenni magam – mondtam remegő hangon.
Zsolt elment, de tudtam: ezután még rosszabb lesz minden. És így is lett. Egy hét múlva hajnalban rendőrök kopogtak be hozzám – de most engem vittek el.
– Gábor úr, ön ellen szabálysértési eljárás indult a segélyhívó indokolatlan használata miatt – mondta komoran az egyik rendőr.
A fogdában töltött 48 óra alatt végiggondoltam mindent: hol rontottam el? Miért nem tudtam máshogy segítséget kérni? Miért van az, hogy ebben az országban csak akkor figyelnek ránk, ha már baj van?
Amikor kiengedtek, Edina már nem volt ott – elköltözött Zsolttól. A lakásom üresebbnek tűnt, mint valaha. De legalább csend volt végre.
Most itt ülök az ablakban és nézem Budapest fényeit. Vajon hányan élnek még így ebben az országban? Hányan érzik magukat tehetetlennek és magányosnak a saját otthonukban? És vajon lesz-e valaha igazi csend – kívül és belül is?