A polc, amit sosem vettünk meg – Egy fiatal házaspár harca az önállóságért

– Na, ezt most azonnal felejtsétek el! – csattant fel anyósom, miközben a nappali közepén álltunk, a lakberendezési áruház katalógusával a kezünkben. – Nem vesztek könyvespolcot, és kanapét sem! Minek az nektek? Inkább spóroljatok, hogy ki tudjátok fizetni a lakáshitelt! Még fiatalok vagytok, éljetek, ne kössétek le magatokat ilyen hülyeségekkel!

A férjem, Gábor csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg a helyzetet. A szívem hevesen vert, mert tudtam, hogy ez nem csak egy bútorvásárlásról szól. Ez arról szól, hogy végre a saját életünket akarjuk élni, nem pedig az ő elvárásaik szerint.

– Anya, ez a mi döntésünk – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni. – Szeretnénk otthonosabbá tenni a lakást.

– Otthonosabbá? – nevetett fel gúnyosan. – Majd ha lesz pénzetek, akkor otthonosíthattok! Most inkább örüljetek, hogy van hol laknotok! Tudod te mennyit dolgoztunk mi apáddal, mire saját lakásunk lett? Nem szórtuk a pénzt ilyen butaságokra!

Gábor lesütötte a szemét. Éreztem, hogy szégyelli magát, amiért nem áll ki mellettem. Pedig már hónapok óta erről szólt minden: anyósom mindenbe beleszólt. Hogy mennyit költsünk élelmiszerre, milyen mosógépet vegyünk, sőt még azt is megmondta, mikor menjünk nyaralni.

Az első közös karácsonyunkat is tönkretette. Akkor is azt mondta: – Minek vesztek fenyőfát? Úgyis csak hullik róla a tűlevél! Inkább tegyetek ki egy cserepes virágot!

Azt hittem, Gábor majd egyszer csak fellázad. De ő mindig csak annyit mondott: – Tudod, milyen anya. Mindig aggódik.

De én nem aggódást láttam benne, hanem kontrollt. És egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó meny számára. Hogy bármit teszek, mindig lesz valami kifogása.

Egy este, amikor Gábor már aludt, leültem a konyhában és sírtam. Aztán felhívtam anyukámat.

– Kicsim, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Ez a ti életetek! Ha most nem állsz ki magadért, később még nehezebb lesz.

Másnap reggel újra szóba hoztam Gábornak:

– Szeretném, ha végre mi döntenénk a saját életünkről. Nem akarok minden apróságban engedélyt kérni az anyukádtól.

Gábor sóhajtott.

– Tudom… Csak félek megbántani őt. Olyan sokat segített nekünk…

– De meddig tartozunk hálával? – kérdeztem kétségbeesetten. – Meddig kell úgy élnünk, ahogy ő akarja?

A következő hétvégén újra elmentünk az áruházba. Anyósom persze velünk akart jönni.

– Majd én segítek választani! – jelentette ki magabiztosan.

De most először nemet mondtunk neki.

– Most kettesben szeretnénk menni – mondta Gábor halkan.

Anyósom arca megkeményedett.

– Hát jó… Ha így gondoljátok…

Az áruházban végre felszabadultnak éreztem magam. Nézegettük a polcokat, kanapékat. Már majdnem kiválasztottuk az álomkanapét, amikor Gábor telefonja megszólalt. Anyósom volt az.

– Ne haragudj… Fel kell vennem – mondta Gábor bocsánatkérően.

Hallottam, ahogy anyósom hangja átszűrődik a telefonon:

– Ugye nem vettetek semmit? Megmondtam, hogy most nincs rá pénz!

Gábor rám nézett tanácstalanul.

– Most mit csináljak? – suttogta.

Éreztem, hogy elönt a düh és a tehetetlenség.

– Mondd meg neki, hogy ez most a mi döntésünk! – kérleltem.

Gábor végül letette a telefont anélkül, hogy válaszolt volna neki. Aztán csendben visszatettük a kanapét és a polcot is a helyére.

Hazafelé egyikünk sem szólt egy szót sem. Otthon anyósom már ott várt minket.

– Na? Mit vettetek? – kérdezte gyanakodva.

– Semmit – felelte Gábor halkan.

Anyósom elégedetten bólintott.

Aznap este újra összevesztünk Gáborral. Én sírtam, ő pedig csak ült némán az ágy szélén.

– Nem bírom már tovább ezt! – zokogtam. – Miért nem tudsz kiállni mellettem?

– Sajnálom… Csak félek…

– Mitől félsz? Hogy megharagszik rád? Hogy elveszíted a támogatását?

Gábor nem válaszolt. Csak nézett maga elé üres tekintettel.

Azóta eltelt három év. Még mindig ugyanabban az üres nappaliban ülök esténként. A könyveim dobozban porosodnak, mert sosem vettük meg azt a polcot. A kanapé helyett egy régi fotelben olvasok esténként.

Sokszor elgondolkodom: vajon tényleg ennyire hálásnak kell lennünk valakinek azért, mert segített nekünk? Vagy jogunk van végre saját döntéseket hozni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrnünk mások befolyását az életünk felett?