Amikor Gábor Megkérte a Kezem, Igent Mondtam, de Most Újra Találkoztam Péterrel Húsz Év Után

– Miért nem tudsz egyszer végre rám figyelni? – csattant fel Gábor hangja a konyhában, miközben a mosogatógép ajtaját csapta be. A tányérok csörömpölése visszhangzott a csendes házban. Én csak álltam ott, kezemben a törlőkendővel, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Húsz éve vagyunk házasok, de mostanában minden nap egyre nehezebb.

Gyerekkoromban, a Borsod megyei kis faluban, ahol felnőttem, mindenki ismerte egymást. Az anyám a helyi boltban dolgozott, apám pedig a tsz-ben. Mindig azt mondták, hogy nekem majd jobb lesz, ha tanulok. És én tanultam is: kitűnő tanuló voltam, ösztöndíjat szereztem Miskolcra. Ott ismertem meg Pétert – ő volt az első szerelmem. Magas volt, barna szemű, mindig mosolygott. Együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer elhagyjuk a falut, és valami nagyot viszünk véghez Budapesten.

De aztán jött Gábor. Ő is miskolci volt, de már dolgozott egy nagy cégnél. Komoly volt, céltudatos, és úgy tűnt, biztos jövőt tud adni nekem. Amikor Péter megkérte a kezem egy nyári estén a Sajó partján, sírva mondtam nemet. Azt hittem, ha Gábort választom, minden álmom valóra válik. Péter csak nézett rám könnyes szemmel: – Egyszer még megbánod ezt, Anna – mondta halkan.

Azóta eltelt húsz év. Két gyerekünk született Gáborral: Zsófi most érettségizik, Bence pedig hetedikes. A házasságunkból eltűnt a szenvedély; helyette maradtak a mindennapi gondok: számlák, veszekedések, csendes vacsorák. Néha azon kapom magam, hogy esténként a régi naplóimat olvasgatom – benne Péter leveleivel.

Egy júniusi reggelen történt az egész. Zsófit vittem be a városba egy egyetemi nyílt napra. A kávézóban vártam rá, amikor megláttam Pétert. Nem változott sokat: talán kicsit őszebb lett a haja, de ugyanaz a mosoly ült az arcán. Először nem mertem odamenni hozzá; aztán ő vett észre engem.

– Anna? Te vagy az? – kérdezte hitetlenkedve.

– Szia, Péter – mondtam remegő hangon.

Leült mellém. Elmesélte az életét: Budapestre költözött, tanár lett egy gimnáziumban. Nem nősült meg soha. – Mindig azt gondoltam, hogy majd egyszer újra találkozunk – mondta csendesen.

A beszélgetésünk alatt úgy éreztem magam, mintha visszarepültem volna az időben. Újra fiatal voltam, tele reménnyel és álmokkal. Péter kérdezett Gáborról és a gyerekekről; én pedig próbáltam boldognak tűnni. De amikor megkérdezte: – Boldog vagy? – nem tudtam hazudni.

– Nem tudom – suttogtam.

Aznap este otthon Gábor megint veszekedett velem valami apróság miatt. Zsófi bezárkózott a szobájába, Bence pedig csak nézett rám nagy szemekkel. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem.

A következő hetekben titokban találkoztam Péterrel. Sétáltunk a Tisza-parton, beszélgettünk az életünkről. Ő sosem hibáztatott azért, hogy annak idején nemet mondtam neki. – Tudod, Anna – mondta egyszer –, néha az embernek el kell engednie azt, amit szeret, hogy rájöjjön, mi az igazán fontos.

Egy este Gábor megtalálta az egyik üzenetünket a telefonomon. Ordított velem; azt mondta, elárultam őt és a családunkat. Zsófi is hallotta a veszekedést; másnap reggel sírva kérdezte: – Anya, el fogsz menni?

Nem tudtam mit mondani neki. Aznap este hosszú levelet írtam Péternek: „Sajnálom, hogy akkor nemet mondtam neked. Sajnálom, hogy most sem tudok igent mondani.” Aztán hosszú időre elbúcsúztam tőle.

Azóta próbálom újraépíteni az életemet Gábor mellett. Néha sikerül elhitetnem magammal, hogy jó döntést hoztam; máskor viszont úgy érzem, elveszítettem önmagam valahol útközben.

Most itt ülök a konyhában egyedül, hallgatom a hajnali madarakat és azon gondolkodom: Vajon hányan élnek még úgy ebben az országban, hogy sosem merték követni a szívüket? És vajon lehet-e még újrakezdeni negyven felett?