Csak a családnak adok: Gergő útja a nagylelkűségtől az önvédelemig

– Gergő, csak most az egyszer segíts ki, kérlek! – Sanyi hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém felett. Már megint. Már megint pénz kell neki. A harmadik hónapban egymás után.

A szívem összeszorult. Mindig is spórolós voltam, minden forintot megszámoltam, de ha a családomról volt szó, nem tudtam nemet mondani. A barátaim már viccelődtek is velem: „Gergő, te vagy az egyetlen, aki képes visszakérni a százast is, ha valaki tartozik vele – kivéve, ha a családodról van szó.”

– Mennyi kell? – kérdeztem fáradtan.

– Csak ötvenezer. Esküszöm, visszaadom, amint megjön a fizetésem! – Sanyi hangja könyörgő volt.

Tudtam, hogy nem fogja visszaadni. Soha nem adta vissza. De mégis átutaltam neki. Aztán letettem a telefont, és csak ültem ott, bámultam a semmibe. Vajon meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet mindig csak adni?

Aznap este anyám hívott.

– Szia, kisfiam! – kezdte kedvesen. – Tudod, apádnak elromlott a kocsija, és most nagyon nagy szükségünk lenne egy kis segítségre…

A hangja olyan volt, mint mindig: meleg, szeretetteljes, de most valahogy mégis nyomasztó. Tudtam, hogy nem csak egyszeri esetről van szó. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordultak hozzám. Mindig volt valami: elromlott mosógép, váratlan orvosi kiadás, vagy éppen Sanyi újabb „befektetése”, ami sosem térült meg.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: miért érzem magam ennyire üresnek? Miért érzem azt, hogy bár mindent megteszek értük, mégis egyre távolabb kerülök tőlük?

Másnap reggel a munkahelyemen is szétszórt voltam. A kollégám, Zsuzsa odajött hozzám.

– Minden rendben van veled? Olyan fáradtnak tűnsz.

– Csak… családi dolgok – mondtam halkan.

Zsuzsa leült mellém.

– Tudod, Gergő, néha muszáj magadra is gondolni. Nem lehet mindig csak adni. A végén te maradsz üres kézzel.

Hazafelé menet végig ez járt a fejemben. Vajon tényleg ennyire önző lennék, ha egyszer nemet mondanék? Vagy csak végre magamra is gondolnék?

Este Sanyi írt egy üzenetet: „Köszi tesó! Majd meghálálom!”

Nem válaszoltam. Ehelyett elővettem egy papírt és elkezdtem összeírni, mennyit adtam nekik az elmúlt évben. A számok ijesztőek voltak. Több mint félmillió forint ment el csak Sanyira és a szüleimre.

Másnap este vacsorára hívtak át magukhoz. Az asztalnál ülve apám arról panaszkodott, mennyire nehéz most minden: az árak az egekben, a nyugdíj kevés, Sanyi megint elvesztette a munkáját.

– Gergő, te legalább jól keresel – mondta anyám halkan.

Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik.

– Igen, dolgozom… de nekem is vannak kiadásaim – próbáltam halkan védekezni.

Sanyi felnevetett.

– Ugyan már! Neked mindig van pénzed! Mi lenne velünk nélküled?

A poharamra meredtem. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy bankautomata.

– Mi lenne veletek nélkülem? – kérdeztem vissza halkan. – Talán megtanulnátok beosztani azt, amitek van…

Csend lett. Anyám szeme könnyes lett.

– Mi csak… szeretjük tudni, hogy számíthatunk rád – mondta remegő hangon.

Felálltam az asztaltól.

– Én is szeretném tudni, hogy számíthatok rátok… abban legalább, hogy néha rám is gondoltok.

Aznap este először éreztem úgy, hogy valami megváltozott bennem. Nem akartam többé csak adni. Nem akartam többé azt érezni, hogy csak akkor vagyok fontos nekik, ha pénzről van szó.

A következő héten Sanyi újra hívott.

– Gergő… baj van…

– Sajnálom Sanyi – vágtam közbe –, most nem tudok segíteni. Meg kell oldanod magadnak.

Hallottam a döbbenetet a hangjában.

– De hát…

– Most tényleg nem megy – mondtam határozottan.

Letettem a telefont és remegő kézzel ültem le az ágyra. Egyszerre voltam büszke és bűntudatos. De tudtam: ezt most magamért tettem.

Pár nap múlva anyám hívott.

– Kisfiam… haragszol ránk?

– Nem haragszom – válaszoltam őszintén –, csak szeretném, ha néha ti is rám gondolnátok. Nem csak akkor keresnétek, ha baj van vagy pénz kellene.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Igazad van – mondta végül anyám halkan. – Talán tényleg túl sokat vártunk tőled…

Azóta ritkábban kérnek pénzt tőlem. Néha még mindig nehéz nemet mondani, de már tudom: nem attól vagyok jó testvér vagy jó fiú, hogy mindent feláldozok értük. Hanem attól, hogy szeretem őket – és magamat is annyira szeretem, hogy néha nemet mondjak.

Vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy csak akkor fontosak a családjuknak, ha adnak? Ti mit tennétek a helyemben?