„A macskád túl hangos!” – Egy panelházban élni Budapesten
– A macskád túl hangos! – csattant fel Irén néni hangja a zárt ajtón keresztül, miközben éjjel fél egykor a csengőt verte. A szívem a torkomban dobogott, ahogy a sötét előszobában álltam, pizsamában, mögöttem a férjem, Zoli, aki álmosan morogta: – Ne nyisd ki, Eszter, megint csak kiabálni fog.
De nem tudtam nem kinyitni. Valahogy mindig úgy éreztem, tartozom annyival az idősebbeknek, hogy legalább meghallgatom őket. Kinyitottam az ajtót, és ott állt Irén néni, a hetedik emelet rettegett matrónája, kék pongyolában, papucsban, kezében egy zseblámpával.
– Nem lehet aludni! Ez a macska egész éjjel rohangál! – hadarta. – A plafonomon ugrál! Mit képzeltek ti fiatalok? Ez nem állapot!
– Irén néni, Lencsi csak egy cica… – próbáltam halkan.
– Egy cica? Egy ló! – vágott közbe. – Ha még egyszer meghallom, hogy futkos, hívom a közös képviselőt! És a rendőrséget is!
Zoli mögöttem halkan felnevetett, de én csak bólintottam. – Megpróbálunk csendesebbek lenni…
Irén néni még morgott valamit a „mai fiatalokról”, aztán elviharzott. Becsuktam az ajtót, és Lencsi, mintha csak értette volna a beszélgetést, azonnal beugrott az ágy alá.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafonra meredtem, hallgattam Lencsi szuszogását. Vajon tényleg olyan hangos? Vagy csak Irén néni túl érzékeny? Vagy egyszerűen csak magányos?
Másnap reggel a konyhában ültem anyámmal, aki nálunk aludt, mert apám vidéken dolgozott. – Eszterkém – kezdte óvatosan –, lehet, hogy tényleg zavarja őt. Tudod, az időseknek minden hang erősebbnek tűnik…
– De anya! Ez egy macska! Nem ugrál egész éjjel…
– Tudod jól, milyen Irén néni. Amióta meghalt a férje, mindenki ellenség lett számára. Emlékszel tavaly nyáron? Akkor is balhézott a harmadikon lakó Gáborékkal, mert szerintük túl hangosan főztek lecsót.
Sóhajtottam. Anyámnak igaza volt. Irén néni mindig talált valamit: túl hangos porszívózás, túl illatos mosószer, túl sok vendég. De most először én lettem a célpont.
Aznap délután Zoli hazaért a munkából. – Na, mi volt ma? – kérdezte.
– Semmi különös. Csak azon gondolkodom, hogy mit csináljunk Lencsivel. Nem akarom bezárni egy szobába…
– Ne is tedd! – mondta határozottan. – Ez az otthona is. Ha Irén néninek nem tetszik, beszéljen velem.
De én tudtam: ha Zoli beszélne vele, abból csak nagyobb balhé lenne.
Este átmentem a szomszédba Julcsihoz, aki két kisgyerekkel lakik felettünk. – Nálatok is panaszkodik Irén néni? – kérdeztem.
Julcsi felnevetett: – Hát persze! Szerinte a gyerekek „szándékosan” dobálják a játékokat pont akkor, amikor ő alszik délután. Egyszer azt mondta nekem: „A gyereked úgy visít, mint egy kecske!” – majd összekacsintottunk.
– És mit csinálsz ilyenkor?
– Semmit. Már nem veszem fel. Tudod mit mondott múltkor? Hogy szerinte te túl hangosan mosogatsz esténként.
Elnevettem magam. – Komolyan? Akkor már tényleg mindegy…
De azért belül fájt. Mindig is próbáltam jó szomszéd lenni: köszönök, segítek cipekedni, sütit viszek karácsonykor. Most mégis én lettem az ellenség.
A következő napokban próbáltam mindent: Lencsit este bezártam a hálóba (ő persze egész éjjel nyávogott), puha szőnyeget tettem le a folyosóra (Irén néni szerint „csak rosszabb lett”), sőt még azt is megpróbáltam, hogy este hét után nem engedtem játszani.
Egyik este Zoli anyukája jött át vacsorára. Ő mindig mindent jobban tudott.
– Eszterkém, ne hagyd magad! Egy macska nem lehet ok arra, hogy valaki zaklasson! Ha kell, szóljatok a közös képviselőnek!
– De mama… Nem akarok háborút…
– Néha muszáj kiállni magadért!
Aznap este újabb cetli várt az ajtónkon: „Ha nem lesz csend, kénytelen leszek hivatalos útra terelni az ügyet!” Aláírás: Irén néni.
Zoli dühösen tépte le a papírt. – Ez már zaklatás! – kiabálta.
Én csak sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy bűnöző a saját otthonomban.
A következő héten családi kupaktanácsot tartottunk anyáméknál. Ott volt nővérem is, Ági.
– Szerintem költözzetek el! – mondta Ági hevesen. – Ez nem élet!
– És hova? Most vettük ezt a lakást hitelre…
Anyám csendben megsimogatta a kezem. – Türelem kell hozzá… Talán egyszer megenyhül.
De Irén néni nem enyhült. Egyik este rendőrök jöttek fel hozzánk: „Bejelentés érkezett hangoskodás miatt.” Elmondtam nekik mindent: hogy egy macskánk van és próbálunk csendben lenni.
Az egyik rendőr elmosolyodott: – Nekünk is van otthon cicánk… Ne aggódjon, asszonyom.
De Irén néni másnap újra kopogott: – Most már tényleg elég! Ha nem oldják meg ezt a problémát, írok az önkormányzatnak!
Zoli ekkor elvesztette a türelmét:
– Nézze Irén néni! Mi mindent megtettünk! Ha gondolja, hívjon szakembert vagy akárkit! De mi nem fogjuk bántani vagy bezárni a macskánkat!
Irén néni csak legyintett és elment.
Azóta eltelt három hónap. Lencsi ugyanúgy rohangál esténként (bár most már igyekszem korábban lefárasztani), de Irén néni mintha feladta volna. Vagy talán csak új célpontot talált magának…
Mégis minden este félek: mikor lesz újra cetli az ajtón? Mikor jön újabb bejelentés? Vajon lehet-e valaha igazi otthonom egy magyar panelban?
Néha azon gondolkodom: tényleg ilyen nehéz egymást elfogadni ebben az országban? Vagy csak mi vagyunk ilyen szerencsétlenek?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet oldani békével egy ilyen helyzetet?