„Ha nem szülök, kitagadnak” – Egy magyar nő harca az anyai elvárásokkal

– Eva, mikor akarod végre felfogni, hogy az időd fogy? – Anyám hangja élesen hasított át a vasárnapi húsleves gőzén. A kanalam megállt a levegőben, apám zavartan köhintett, de nem szólt közbe. A családi asztal mostanában inkább csatatér, mint menedék.

– Anya, kérlek, ne kezdjük újra – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett. – Nem hiszem, hogy a boldogságom egy gyerektől függ.

– Ez önzőség! – csattant fel. – Mi lesz veled harmincöt évesen? Ki fog rád nézni? Ki viszi majd tovább a nevünket? Az egész életünket rád áldoztuk, és most ezt kapjuk vissza?

A szavak úgy csapódtak belém, mintha pofon vágtak volna. Gyerekkoromban azt hittem, a szeretet feltétel nélküli. Most úgy tűnt, csak akkor vagyok méltó rá, ha teljesítem az anyai elvárásokat.

A vacsora után a szobámba menekültem. A falakon gyerekkori rajzaim, érettségi tabló, egy régi fénykép rólam és anyáról a Balaton partján. Akkor még minden egyszerű volt. Most minden mondatunkban ott lappangott a fenyegetés: „Ha nem szülsz, kitagadlak.”

A barátaim közül sokan már családot alapítottak. Zsuzsi két gyerekkel küzd a bölcsődei helyekért, Gabi épp válik. Én viszont sosem éreztem azt a mindent elsöprő vágyat, hogy anya legyek. Szeretem a munkám – egy kis könyvesboltban dolgozom a belvárosban –, szeretek utazni, olvasni, esténként csendben teázni. Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne egy kisgyerek kacagása a lakásban, de sosem érzem azt az űrt, amiről anyám beszél.

Egyik este, amikor hazaértem a munkából, anyám már várt rám a nappaliban. Az asztalon egy boríték feküdt.

– Eva, beszélnünk kell – mondta halkan.

Leültem vele szemben. A borítékot felém tolta.

– Ez a végrendeletem – jelentette ki. – Ha nem változtatsz az életeden, mindent Zsoltnak adok.

Zsolt az unokatestvérem. Mindig is ő volt a család kedvence: jogász lett, két gyerek apja, templomba járnak vasárnaponként. Anyám szerint ő „példás magyar családapa”.

– Anya… – próbáltam megszólalni, de elakadt a hangom.

– Nem viccelek – folytatta. – Nem akarom, hogy magányosan halj meg. Nem akarom azt látni, hogy tönkreteszed magad.

– És ha én így vagyok boldog? – kérdeztem halkan.

– Az nem boldogság! Az önámítás! – kiabálta.

Aznap este órákig sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy rossz diák, akit megbüntetnek, mert nem írta meg a házi feladatát. De ez nem matekfeladat volt – ez az életem.

A következő hetekben minden találkozásunk feszültté vált. Apám csendben maradt; néha úgy nézett rám, mintha bocsánatot kérne anyám helyett is. Egyik este azonban ő is megszólalt:

– Eva, tudod… Anyád csak fél. Attól fél, hogy egyszer majd megbánod.

– De mi van akkor, ha nem bánom meg? – kérdeztem vissza.

Apám csak vállat vont.

A munkahelyemen is egyre nehezebben tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Márti egyszer félrehívott:

– Mi bánt téged mostanában? Olyan szomorú vagy.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, nálunk is volt ilyen – mondta halkan. – Anyám háromszor próbált rávenni az unokára. Aztán egyszer csak elfogadta, hogy nekem más az utam.

– És te hogy bírtad ki addig?

– Nehezen. De végül rájöttem: ha mindig másoknak akarok megfelelni, sosem leszek boldog.

Hazafelé menet Márti szavai visszhangoztak bennem. Vajon tényleg képes lennék úgy élni az életemet, ahogy én szeretném? Vagy örökre bűntudattal kellene küzdenem?

Egyik este leültem anyámmal beszélgetni. Mély levegőt vettem.

– Anya, szeretlek téged. De nem tudok csak azért gyereket vállalni, mert te ezt várod el tőlem. Félek attól, hogy elveszítelek… de még jobban félek attól, hogy elveszítem önmagam.

Anyám először csak nézett rám némán. Aztán könnyek jelentek meg a szemében.

– Éva… én csak jót akarok neked…

– Tudom – mondtam halkan –, de nekem kell eldöntenem, mi tesz boldoggá.

Sokáig csend volt köztünk. Aztán anyám felállt és átölelt. Nem mondott semmit; talán még mindig reménykedik abban, hogy meggondolom magam. De most először éreztem úgy: talán egyszer elfogadja majd a döntésemet.

Azóta is hullámzik bennem a bizonytalanság és a bűntudat. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak bátor? Lehet-e valaki jó lánya úgy is, ha más utat választ? Ti mit gondoltok erről?