Ne hagyj cserben – Egy magyar lány harca az álmaiért és önmagáért

– Nem mész sehova! – csattant fel apám hangja, ahogy a konyhaasztalra csapott, a leveses tányér megremegett, és anyám összerezzent. – Tizenhét éves vagy, Eszter, nem fogsz engem szégyenbe hozni!

Ott ültem, a kezem ökölbe szorult az ölemben, a torkomban gombóc. A falusi házunkban, ahol minden nap ugyanaz a csendes feszültség lengte be a levegőt, most mintha villám csapott volna le. Anyám csak nézett rám, szemében félelem és bűntudat keveredett.

– De apa, megnyertem az országos tanulmányi versenyt! A tanárnő is azt mondta, ilyen lehetőség ritkán adódik. Felvettek az ELTE-re! – próbáltam halkan, de remegő hangon.

– Az ELTE-re? Budapestre? Hogy aztán ott csavarogj, mint a városi lányok? Itt van rád szükség! Ki fogja gondozni a kertet, ki segít anyádnak? – Apám hangja egyre erősebb lett, mintha minden mondatával egyre mélyebbre döfne.

Anyám közbeszólt volna, de apám egy pillantással elhallgattatta. – Elég volt! Nem lesz belőled semmi jó, ha elengedünk. Lásd be végre!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gyerekkorom óta így ment ez: apám parancsolt, anyám hallgatott. Én pedig próbáltam jó lenni – kitűnő tanuló, segítettem a ház körül, soha nem szóltam vissza. De most… most már nem bírtam tovább.

Aznap este anyám bejött hozzám. Leült az ágyam szélére, és megsimogatta a hajam. – Eszterkém… tudom, hogy menni akarsz. Én is akartam régen… csak nekem nem volt merszem. De neked van. Ne hagyd magad! – suttogta.

– De mi lesz veled? Mi lesz velem ott egyedül? – zokogtam bele a párnába.

– Megoldjuk valahogy. Apád majd lenyugszik. Én… én adok neked egy kis pénzt. Nem sok, de talán elég lesz az elején – mondta halkan.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel apám már nem szólt hozzám. Anyám egy borítékot csúsztatott a kezembe: benne tízezer forint – az ő titkos megtakarítása. „Ne hagyj cserben!” – suttogta búcsúzóul.

Egy hét múlva már Budapesten voltam. Az első napokban minden idegen volt: a villamos csilingelése, a tömeg, az idegen arcok. Az albérletben egy másik vidéki lánnyal laktam együtt: Zsuzsi harsány volt és bátor, én visszahúzódó és félénk. Ő mutatta meg nekem a várost.

– Ne hagyd magad! Ha egyszer hazamész, sose jössz vissza! – mondta nevetve.

Az egyetem nehéz volt. Az első vizsgán megbuktam. Sírtam egész éjjel. Zsuzsi csak legyintett:

– Ugyan már! Mindenki megbukik egyszer! Majd kijavítod!

De én rettegtem: mi lesz, ha tényleg igazuk volt otthon? Ha nem vagyok elég jó?

Pénzem gyorsan elfogyott. Dolgozni kezdtem: először takarítottam egy kávézóban hajnalonként, aztán pultos lettem egy kis romkocsmában. Néha szégyelltem magam: mit szólnának otthon? De muszáj volt fizetni az albérletet.

Anyámmal titokban telefonáltunk. Mindig akkor hívott, amikor apám dolgozott.

– Hogy vagy, kicsim?
– Fáradtan… de boldogan. Sikerült átmenni matekból is! – hazudtam néha.
– Büszke vagyok rád… csak vigyázz magadra! És… ne hagyj cserben!

Aztán jött a tél. Egyik este Zsuzsi sírva jött haza.
– Mi történt?
– Elvesztettem a munkám… nem tudom fizetni az albérletet…

Összenéztünk. Tudtam: ha ő elmegy, én sem tudom fenntartani ezt a kis szobát.
– Megoldjuk együtt! – mondtam hirtelen bátorsággal.
Vállaltunk még több műszakot: ő pizzát hordott ki biciklivel, én éjszakai takarítást vállaltam egy irodaházban.

Közben az egyetemen is egyre jobban ment. Egy tanár felfigyelt rám: Dr. Tóth Ágnes volt az első ember Budapesten, aki igazán hitt bennem.
– Eszter, maga tehetséges! Ne hagyja abba! Jöjjön be hozzám konzultálni!

Egyik este anyám hívott sírva:
– Apád megtudta… hogy pénzt adtam neked…
– Mi történt?
– Megütött… de ne aggódj! Megérte… csak te boldog légy!

A szívem majd megszakadt. Dühös voltam apámra, de még jobban féltem attól: mi van, ha tényleg mindent elveszítek?

A vizsgaidőszak végén átmentem mindenből. Zsuzsi is talált új munkát. Ünnepeltünk: vettünk egy üveg olcsó pezsgőt és chips-et.
– Látod? Megcsináltuk! – nevetett Zsuzsi.

De én tudtam: ez még csak az eleje.

Nyáron hazamentem látogatóba. Apám nem szólt hozzám egy szót sem; csak nézett rám keményen.
Anyám titokban megszorította a kezem:
– Büszke vagyok rád!

A faluban összesúgtak mögöttem:
– Nézd már, Pappék lánya… azt hiszi valaki lett belőle!
De már nem érdekelt.

Visszatértem Budapestre. Második évben ösztöndíjat kaptam; már nem kellett annyit dolgoznom. Egyre több barátom lett; lassan otthon éreztem magam ebben a nagyvárosban.

Egy este Zsuzsi megkérdezte:
– Ha újrakezdhetnéd… visszamennél vidékre?
Elmosolyodtam:
– Nem. Mert most már tudom: bármi történik is, nem hagyhatom cserben sem magamat, sem azt a kislányt, aki annyit sírt az ágyában otthon.

Most itt ülök egy budapesti albérletben; kinézek az ablakon a fényekre és arra gondolok: hány lány lehet még most is ugyanebben a helyzetben? Hányan sírnak titokban? Hányan félnek nemet mondani az apjuknak?

Ti mit tennétek? Megéri harcolni az álmainkért akkor is, ha közben elveszítjük azt a családot, amelyikből jöttünk? Vagy inkább maradni kellene – csendben tűrni és sosem tudni meg, mire lennénk képesek?