„Apa, te is ettél ma rendesen?” – Egy nyugdíjas apa és fia küzdelme a mindennapokkal
– Apa, te is ettél ma rendesen? – kérdezte Gergő, miközben a konyhaasztalnál ült, és a tányérján gőzölgő marhapörköltet nézte.
A szívem összeszorult. Azt mondtam neki, hogy persze, finom steak volt ebédre, meg egy kis gyümölcs. Hazudtam. Valójában csak egy tál olcsó zabkását kanalaztam magamba reggel óta, mert a nyugdíjam már megint elfogyott hó közepére. De nem akartam, hogy Gergő aggódjon. Ő is épp elég nehéz helyzetben van: az egyetemi tandíj, az albérlet, a részmunkaidős állás, ami alig fizet valamit. Mégis, amikor hazajön hozzám hétvégente, mindig hoz valami finomat – mintha ő lenne az apa, és én a gyerek.
A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott halkan. Néztem Gergőt, ahogy eszik. A haja kócos volt, a szeme alatt sötét karikák. Fáradt volt, de mosolygott rám.
– Tudod, apa, a múltkor azt mondta az egyik csoporttársam, hogy irigyli, milyen jó a kapcsolatunk – mondta hirtelen. – Hogy mindig támogatsz engem.
Elfordítottam a fejem. Ha tudná, mennyit aggódom miatta… És mennyit szégyellem magam amiatt, hogy már nem tudok neki segíteni úgy, mint régen. Régen még volt rendes fizetésem. Akkoriban minden hónapban félretettem neki egy keveset. Most meg örülök, ha hó végén marad egy kis pénzem kenyérre.
– Hát persze – mondtam halkan. – Ez természetes.
De nem volt az. Az utóbbi időben egyre többször gondoltam arra, hogy talán el kéne adnom a régi karórámat vagy a fényképezőgépet, amit még fiatalon vettem. De aztán mindig visszarettentem. Ezek az emlékek… ezek tartanak életben.
Aznap este Gergő korán lefeküdt. Én pedig ültem a sötét nappaliban, és hallgattam az utcáról beszűrődő zajokat. A szomszéd néni épp akkor vitte le a szemetet; hallottam a lépteit a folyosón. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még anyával együtt főztünk vasárnaponként, amikor Gergő kicsi volt és mindig kérdezősködött mindenről.
Most meg csak ülök itt egyedül, és azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért nem tudtam többet félretenni? Miért nem tudtam jobban gondoskodni magamról és róla?
Másnap reggel Gergő már korán indult vissza Pestre. Megöleltük egymást az ajtóban.
– Vigyázz magadra, apa! – mondta.
– Te is, fiam – feleltem.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, mintha egy darab belőlem is távozott volna. Leültem az asztalhoz, és néztem az üres tányért. A hűtőben csak egy doboz margarin és néhány tojás maradt.
Aznap délután elmentem a piacra. Néztem az árakat: minden drága volt. Egy idős bácsi mellettem morgott:
– Ezekkel az árakkal már nem lehet élni! – mondta dühösen.
Bólintottam. Éreztem a zsebemben az aprót: pontosan tudtam, mire elég. Vettem egy kiló krumplit és egy kis almát – ennyi fért bele.
Hazafelé menet találkoztam Marikával, a régi kolléganőmmel.
– Sanyi! Hogy vagy? – kérdezte kedvesen.
– Megvagyok – mondtam gyorsan. Nem akartam panaszkodni.
– Gyere át egyszer kávéra! – mondta mosolyogva.
– Majd meglátom – feleltem. De tudtam: nem fogok átmenni. Nem akarom, hogy lássa rajtam a szegénységet.
Otthon leültem az ablakhoz, és néztem az utcát. Az emberek siettek haza, ki-ki a maga gondjaival. Vajon hányan vannak még így? Hányan hazudnak nap mint nap a szeretteiknek csak azért, hogy ne okozzanak nekik fájdalmat?
Este felhívott Gergő.
– Apa, tényleg minden rendben van? – kérdezte gyanakodva.
– Persze – mondtam gyorsan. – Ne aggódj miattam!
De éreztem a hangján, hogy nem hiszi el. Talán már régóta sejti az igazat.
Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „A büszkeség néha nagyobb ellenségünk, mint maga a szegénység.” Vajon igaza volt? Miért olyan nehéz segítséget kérni? Miért érzem úgy, hogy ezzel cserbenhagyom magamat… vagy épp Gergőt?
Másnap reggel levelet találtam az asztalon: Gergő írta.
„Apa! Tudom, hogy nem könnyű most neked sem. De én is csak azért dolgozom ennyit, hogy egyszer majd könnyebb legyen nekünk mindkettőnknek. Ne szégyelld magad előttem! Szeretlek.”
Könnyek szöktek a szemembe. Talán ideje lenne végre őszintének lenni egymáshoz…
Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány apa és anya titkolja el a nélkülözést a gyerekei elől? És vajon mikor lesz elég bátorságunk ahhoz, hogy kimondjuk: „Segítségre van szükségem”?