Újrakezdés a romokból: Hogyan találtam vissza a lányaimhoz a válás után
– Nem akarok ma hozzád menni, apa! – csattant fel Dóra, miközben a bejárati ajtóban állt, hátán az iskolatáskával. Lili csak némán bámult maga elé, a cipőjét piszkálva. Ott álltam, a lakásom ajtajában, és úgy éreztem, mintha valaki ököllel gyomorszájon vágott volna. A válás után minden péntek délután így kezdődött: feszültség, csend, elfojtott könnyek.
Az egész életemet Katalinnal éltem le. Tizenkilenc évesen ismertem meg a főiskolán, és harminc évig voltunk együtt. Az utolsó években már csak egymás mellett léteztünk, mint két idegen. Azt hittük, a gyerekek miatt érdemes kitartani, de végül mindketten beláttuk: ez így senkinek sem jó. A válás csendben zajlott le, nem voltak nagy veszekedések, csak egy hosszan tartó, fojtogató szomorúság.
A lányok – Dóra tizenhat, Lili tizennégy – eleinte nem mondtak semmit. Aztán ahogy költöztem ki a közös házból egy zuglói panelba, egyre inkább bezárkóztak. A hétvégi találkozások kínosak voltak. Dóra folyton a telefonját nyomkodta, Lili pedig csak a szobájába húzódott nálam is. Próbáltam beszélgetni velük, de mintha falba ütköztem volna.
Egyik este, amikor már órák óta csak a tévé háttérzaját hallgattam, Katalin hívott. – Próbálj türelmes lenni velük – mondta halkan. – Nekem is nehéz. De ők most haragszanak ránk… főleg rád.
Nem értettem. Mindent megtettem értük! De aztán rájöttem: ők nem azt látják, hogy mennyit dolgoztam értük, hanem azt érzik, hogy elhagytam őket. Hogy szétesett az otthonuk.
Egyik pénteken Dóra hangosan becsapta maga mögött az ajtót. – Miért kellett elmenni? Miért nem próbáltad meg jobban? – kérdezte könnyes szemmel.
– Anyáddal mindent megpróbáltunk… – kezdtem volna magyarázni.
– Nem érdekel! Most minden más! – kiabálta vissza.
Lili csak némán nézett rám. Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: lehet-e még valaha normális kapcsolatom velük?
Másnap reggel palacsintát sütöttem. Gyerekkorukban ez volt a kedvencük. Dóra először csak fintorgott, de végül leült mellém az asztalhoz. Lili is odasomfordált. Csendben ettünk.
– Emlékeztek, amikor Balatonon eláztunk a viharban? – próbáltam felidézni egy régi nyarat.
Dóra elmosolyodott. – És utána forró csokit ittunk a büfében…
Akkor először éreztem azt, hogy talán van remény.
Elkezdtem újra érdeklődni irántuk. Megkérdeztem Dórát a rajzversenyről, amire készült. Lilivel együtt néztünk sorozatokat. Nem volt könnyű: sokszor elutasítottak, vagy csak vállat vontak. De nem adtam fel.
Egyik este Lili odajött hozzám a konyhába.
– Apa… segítenél matekban? – kérdezte halkan.
Majdnem elsírtam magam örömömben. Leültünk együtt tanulni. Közben mesélt az iskoláról, barátokról, sőt még arról is, hogy szerelmes egy fiúba az osztályból.
Dórával nehezebb volt. Ő sokáig haragudott rám. Egy nap azonban hazaérve láttam, hogy sír a szobájában.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Összevesztem Annával… – suttogta.
Leültem mellé az ágyra. Nem szóltam semmit, csak ott voltam vele. Végül hozzám bújt és zokogott.
A hónapok múltak, és lassan újra közelebb kerültünk egymáshoz. Már nem volt kötelező program a közös hétvége: néha együtt főztünk, máskor kirándultunk a Normafánál vagy moziba mentünk. Volt, hogy csak csendben ültünk egymás mellett – de már nem volt kínos a csend.
Katalinnal is sikerült békésebb viszonyt kialakítani. Néha együtt mentünk el a lányok iskolai rendezvényeire. Már nem volt bennem harag iránta sem – csak hála azért a sok évért és azért, hogy közösen neveltük fel két ilyen csodálatos embert.
Azóta is vannak nehéz napok. Néha még mindig érzem a veszteséget: azt az otthont, amit elvesztettünk. De most már tudom: új alapokra lehet építeni mindent.
Vajon hány szülő érzi ugyanezt? Hányan adják fel túl korán? Érdemes harcolni a kapcsolatainkért – még akkor is, ha először úgy tűnik, minden elveszett.