A csend hangja: Egy magyar nő harca a betegség árnyékában

– Anya, miért sírsz? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Nem tudtam válaszolni. Csak néztem a gőzölgő teát, mintha abban keresném a választ mindenre, amit aznap a rendelőben hallottam.

Azt mondták: daganat. Azt mondták: műtét, kemoterápia, talán sugárkezelés is. Azt mondták: harcolni kell. De ki tanította meg nekem, hogyan kell harcolni, amikor minden porcikám csak menekülni vágyott? A férjem, Gábor, aznap este csendben ült mellettem. Nem szólt semmit, csak néha megszorította a kezem. Az ő csendje még jobban fájt, mint a saját félelmem.

Másnap reggel, amikor Zsófi iskolába indult, Gábor végre megszólalt:
– Nem akarom, hogy elmenj orvoshoz egyedül. Ott leszek veled.

Bólintottam. De tudtam, hogy nem csak az orvosi rendelőben vagyok egyedül. Az ember magányosabb lesz ilyenkor, mint valaha gondolta volna.

A kórház folyosója hideg volt és szürke. A nővér, aki vért vett tőlem, kedvesen mosolygott, de a szemében ott volt az a fáradt együttérzés, amit csak azok ismernek, akik nap mint nap találkoznak a szenvedéssel. A kezelőorvosom, Dr. Szabó Andrea, határozottan és részletesen elmagyarázta a lehetőségeket. Én csak bólintottam, mintha érteném, amit mond.

Otthon Zsófi rajzolt nekem egy képet: anyát, apát és őt magát kézen fogva egy napsütéses réten. A rajz sarkában egy kis fekete felhő volt.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Az a rossz dolog – mondta halkan –, de mi együtt vagyunk.

A családunkban sosem beszéltünk igazán az érzéseinkről. Apám gyerekkoromban mindig azt mondta: „Ne panaszkodj, másnak is nehéz.” Most viszont minden este sírtam a fürdőszobában, hogy ne lássa senki.

A kezelések elkezdődtek. Hajam hullani kezdett. Gábor próbált erős maradni mellettem, de egyre többször jött haza későn a munkából. Egy este veszekedtünk:
– Miért nem vagy velem? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.
– Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz! – tört ki belőle.

Azt hittem, ő lesz az erőm támasza. Ehelyett mindketten elvesztünk egy kicsit önmagunkban. Anyám hetente főzött nekem húslevest és rakott krumplit – szerinte ettől mindenki jobban lesz –, de én már alig éreztem ízeket.

A barátaim eleinte gyakran hívtak. Aztán egyre ritkábban. Talán nem tudták, mit mondjanak. Talán féltek attól, hogy szembesülnek azzal: ez bárkivel megtörténhet.

Egyik nap Zsófi hazajött az iskolából és azt mondta:
– Az egyik osztálytársam azt mondta, hogy az anyukája szerint te meg fogsz halni.

Összeszorult a szívem. Mit mondhat ilyenkor egy anya?
– Nem tudom, mi lesz – feleltem végül –, de most itt vagyok veled.

A kezelések alatt sokszor gondoltam arra: miért pont én? Mit rontottam el? De aztán láttam másokat is a kórházban – fiatalokat, időseket –, és rájöttem: ez nem igazság kérdése.

Egy nap Gábor beállított egy csokor tulipánnal.
– Sajnálom – mondta halkan –, félek attól, hogy elveszítelek.
– Én is félek – suttogtam vissza –, de most szükségem van rád.

Aznap este először öleltük át egymást úgy igazán hónapok óta. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de valami megváltozott bennünk.

A kezelések végére teljesen elvesztettem a hajam. Zsófi egyszer odajött hozzám:
– Anya, szerintem így is szép vagy.

A tükörbe néztem és először nem csak a betegséget láttam magamban. Hanem azt is, aki mindezt túléli.

Most itt ülök a konyhaasztalnál – ugyanott, ahol hónapokkal ezelőtt összetörve ültem –, és érzem: még nem győztem le mindent, de már nem félek annyira.

Vajon hányan vannak még Magyarországon, akik ugyanígy küzdenek csendben? Miért olyan nehéz beszélni arról, ami igazán fáj? Talán ha megosztjuk egymással a terheinket, könnyebb lesz elviselni őket.