Márkás Ruhák, Törött Szívek: Egy Anyai Döntés Árnyékában

– Már megint új ruhát vettél Lilinek? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és egy apró, aranyszínű masnit varrtam a babám fehér bodyjára. Hangjában ott csengett az a jól ismert, fojtott csalódottság.

– Igen, anya. Szeretném, ha mindenből a legjobb jutna neki – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg. A szobából halk sírás hallatszott, Lili ébredt fel. Gyorsan felpattantam, hogy magamhoz vegyem.

Lili hathetes volt, de már most több márkás ruhája volt, mint nekem egész életemben. Még a születése előtt rendeltem neki egy mini Burberry kabátot, egy Gucci rugdalózót és egy apró Louis Vuitton takarót. Azt akartam, hogy mindenki lássa: az én lányom különleges. Hogy én jó anya vagyok. Hogy nem számít, honnan jöttem – ő nem fog hiányt szenvedni semmiben.

De a családom nem így látta. A férjem, Gábor eleinte csak mosolygott rajtam, aztán egyre gyakrabban sóhajtozott. Egy este, amikor Lili már aludt, leült mellém a kanapéra.

– Zsófi, nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? Egy csecsemőnek tényleg szüksége van ilyen drága dolgokra?

– Nem érted – vágtam rá dühösen. – Nekem soha nem volt semmim! Emlékszel, milyen volt gyerekkorunkban? Mindig irigyeltem azokat a lányokat az iskolában, akiknek szép ruhájuk volt. Nem akarom, hogy Lili is így érezzen.

Gábor csak nézett rám. A szeme tele volt aggodalommal.

– De Lili még csak egy baba. Neki te vagy a világ közepe, nem a ruhái.

Nem válaszoltam. Inkább elmentem lefeküdni Lili mellé, és néztem az alvó arcát. Vajon tényleg túlzásba estem?

A következő héten elmentünk a védőnőhöz. Amint beléptünk a rendelőbe, a többi anyuka végigmért minket. Az egyikük odasúgta a másiknak:

– Nézd már, mintha valami divatbemutatóra jött volna az a gyerek!

Éreztem, ahogy elvörösödöm. De mosolyogtam tovább, mintha nem érdekelne.

A védőnő is megjegyezte:

– Nagyon csinos ez a ruha, de tudod, Zsófi, a babáknak inkább kényelmes holmikra van szükségük.

Hazafelé menet Gábor csendben vezetett. Én pedig csak szorítottam Lili kezét.

Otthon anyám már várt ránk.

– Miért adtad neki ezt a nevet? – kérdezte hirtelen. – Lili… Olyan egyszerű. Miért nem valami hagyományosabbat választottál? Mint például Mária vagy Erzsébet?

– Mert nekem tetszik – feleltem dacosan. – És különben is, ez az én gyerekem!

Anyám felsóhajtott.

– Mindent másképp csinálsz, mint mi. De attól még nem biztos, hogy jobban csinálod.

Aznap este sokáig sírtam. Nem értettem, miért fáj ennyire az ítélkezésük. Hiszen csak jót akartam! De mindenki csak azt látta bennem: a felvágós anyát, aki pénzt szór feleslegesen.

A közösségi médiában is kaptam hideget-meleget. Feltöltöttem egy képet Liliről az új kabátjában – alatta száz komment:

– „Szánalmas! Egy babának nem kell márkás ruha!”
– „Majd ha nagyobb lesz, úgyis mindent összekoszol!”
– „Miért nem inkább egy jó könyvet veszel neki?”

Próbáltam nem törődni vele. De ahogy teltek a napok, egyre jobban elbizonytalanodtam. Tényleg csak magamat akarom megmutatni? Vagy tényleg Lilinek akarok jót?

Egyik este Gábor leült mellém.

– Zsófi… Szeretlek. És tudom, hogy mindent jól akarsz csinálni. De néha úgy érzem, mintha nem is magadnak vennéd ezeket a ruhákat… Hanem valami régi fájdalmat próbálnál velük betakarni.

Sírva fakadtam.

– Lehet… Lehet, hogy igazad van. Félek attól, hogy Lili majd egyszer azt érzi: kevés vagyok neki… Hogy nem tudok neki mindent megadni.

Gábor átölelt.

– Te vagy neki minden. Nem a ruhák számítanak. Hanem az ölelésed, a szereteted.

Aznap éjjel sokáig gondolkodtam. Másnap reggel elővettem Lili egyik egyszerű pamut rugdalózóját. Megsimogattam az arcát.

– Szeretlek – suttogtam neki –, és ígérem, mindig melletted leszek… Akkor is, ha nincs rajtad semmi különleges.

De vajon tényleg el tudom engedni azt a vágyat, hogy mindenből a legjobbat adjam neki? Vagy örökre ott marad bennem az a kislány, aki sosem kapta meg azt, amire vágyott?

Ti mit gondoltok? Tényleg túlzásba estem? Vagy csak egy anya vagyok, aki fél attól, hogy kevés lesz?